Nincs címe

Van egy érzés. Ami nagyon jó. Megfizethetetlen. Olyan megvilágosodás féle, de nem pontosan az, annál több, mert eleve determinált sikeres cselekvéssel párosul. Az a fajta energia, ami hatalmas erővel ragad magával az ismeretlenbe de tudod jobb lesz neked utána mint előtte. Utánam a vízözön vagy valami hasonló lavina.

Egyszer kétszer az életemben megéltem már. Elég emlékezetesek. Legutoljára múlt hét kedden az Aldi parkolójában volt hozzá szerencsém. Egyik pillanatban még azon gondolkodtam most menjek vissza vagy ha legközelebb jövünk akkor fizessem meg a 14 forintot, amekkora értékben véletlenül a fiam lopott egy vizes kiflit, másik pillanatban meg megvilágosodtam.

Pontosabban fejbekólintottam magam a kérdéssel a szatyor pakolás közben, hogy hülye vagyok én? Mi a jó istennek maradok benne egy helyzetben ami nekem nem jó. Nagyon nem jó. Már évek óta. Senki, semmi nem kényszerít bele, maximum én magamat. És nem utolsó sorban tudok érte tenni, még helyesebben egyedül én tudok érte tenni, hogy ne így legyen. Én meg ülök benne, vagy főlök, mint az a kísérleti béka a kondérban, aki alatt meggyújtották a gázrózsát pedig a nagyeszűnek csak ki kellene ugornia. És mivel én ugye már megvilágosodtam, javasolnám, minél hamarabb dobbantson.

Elég gyorsan megjött a válasz: Nem, nem vagyok hülye. Nem bántam volna, ha három évvel ezelőtt teszem fel magamnak a kérdést.

Siettem haza, hogy szeretteimnek elmondjam a nagy felfedezésem és míg az egyik a káposzta szeletelés közben orra alatt mormogta navégre, másik kedvesen mondta, igen, ez már régóta bánt téged. Én meg álltam közöttük és őszinte kerek szemekkel kérdeztem, mivan?

Nem lovagoltam túl a dolgot, mert olvastam én már anyukám nálunk hagyott Psziché magazinjában – mert ők aztán megmondják a tuttit – , hogy az ember addig nem hall meg valamit, míg a maga belső hangja nem ordítja olyan hagosan, hogy az már rendesen fáj.

Fürödtem még kicsit a kellemes állapotban sőt egyre boldogabb lettem, mert tudtam, most jön a java. A cselekvés, a Just Do It! Ami egy szint lépés a felismeréshez képest, de persze az se kutya. Mármint a felismerés. Az más téma, hogy mennyi idő telik el a felismerés és megvalósítás között.

Induláshoz nekem a jó isten azonnal olyan dugót húzott ki a testemből, amiből iszonyatos erejű felszín alatti láva tört fel. Ez elől még ő maga is elsasszézott, tudta ezt megálllítani, visszagyömöszkölni már nem lehet.

Ilyen helyzetben viszonylag könnyű a megvalósítás. Megszűnik a félelem, nincs mivanha, nem kell túl sokat gondolkodni, a láva megtalálja az útját, nem áll meg szétnézni a kereszteződésknél, lehet tarol, üt, vág és nem kíméli a rendezett kerteket, de még mindig jobb, hogy nem bennem fortyog tovább. Sorry. Az én bűnöm max annyi, túl sokáig hagytam magamban.

cassa

UI: Ehhez a poszthoz nem találtam a telefonomban megvilágosodásos képet, házunk feletti szivárványos meg túl snassz lett volna, ezért megragadtam az alkalmat, hogy az egyik kedvenc képemet amit több mint két éve csináltam és aminek semmmihez semmi köze itt felhasználjam.