A kutyánk egy mocskos állat – 40 kilós örök két éves, 7 éve a család tagja

Orki 4 hónapos volt mikor hozzánk került, ennek pontosan 7 éve. Paszabcsúcson találtam rá, vagyis ő talált énrám, ahogy annak lennie kell, ha egy állatot magunkhoz veszünk. Ő választott ki engem, mikor kiskutya nézőbe mentünk. Leguggoltam az eladásra szánt kölykökhöz, van amelyik elszaladt, van amelyik leszart (nem szó szerint) és ő pedig combomra tette a lábát, lestoppolt, választott, én vigyem őt haza.

Akit nem vesz le a lábáról egy négy hónapos boxer kölyök, az ne is olvassa tovább, mert nem fogja érteni miről beszélek és miért mosolyogva gondolok vissza arra, hogy hazafelé úton az ölembe hányt mindent, amit szerintem születése óta evett.

Nem mondhatnám, hogy túlgondoltuk egy rövid, borzasztó rövid szőrű kiskutya tartását a mínusz ezer fokban, maradjunk annyiban, Orki túlélte az első telet és azóta is vígan didereg kinti házában. Túl vagyunk sokmindenen vele, megélte egyik gazdi elvesztését, elfogadott egy újat, baba költözött a házhoz, ahol addig ő volt az egyedüli gyerek, egészség fronton egy ciszta eltávolítás, egy térdműtét, mely annyiba került, hogy rákerestem van-e kutya TB, mert én komolyan szeretném fizetni ezentúl, de nincs.

A féltő szavak elkoptak lassan mellőle, mert kijelenthetem nem ette meg se a kislányomat, se a kisfiamat, legalábbis a mai napig, de ezzel nem szeretek viccelni, mert azért nem hagynám kinn a gyerekeket vele úgy, hogy én nem látom mit csinálnak. Orki mégiscsak egy állat. Tulajdnoképp egy mocskos állat, és nem csak azért mert állandó taknyos orrát mindenkihez odadörzsöli, prüszköl, fújtat, melyek sárral kevert csiganedvhez hasonló nyálfoltokat hagynak mindenhol amerre jár és én még örülhetek, mert nekem comb közép magasságban bánják a ruháim, míg kislányomon és kisfiamon hagyott eredményeket nem is részletezem. A kisfiam (21 hó) amúgy imádja őt, és édesen hangját elváltoztatva ordítva szólongatja. Azt gondolja Orkinak üvöltéssel párosul a neve, gondolom még csak így hallotta tőlünk ha nevét szánkra vesszük, menjem már arrébb az orrával.

Szenteste reggelén a kutyánk kapott egy új ágyat a kutyaházába, ami többszörösen leértékelt, kifutó termék áron is a messze legdrágább karácsonyi ajándék volt családtag/ajándék/ár tekintetben. Éjszaka, Orki iránt érzett szánalmamon csökkentett valamit a kutyaágy borsos ára, a konstans mínusz 18 fokról meg aztán végképp nem tehetek felkiáltással csak sikerült elaludnom dupla vastag takaró alatt.

Így örültünk mi is és Orki is az ajándéknak. Egészen pár óráig. Másnap reggelre ugyanis 10 millió (és most nagyon kicsit túloztam) darabra szedte szét vadonat új vánkosát, és ha nem is számszerűleg ugyanennyi, de minimum sok száz irányba szét is hordta az apró töltelék darabokat a kertben elöl, hátul, oldalt, szóval mindenfelé amerre egy őrjáratot valamennyire is komolyan vevő kutya egy szeles éjszaka alatt megfordul.

Azóta eltelt egy hónap és tudom még mindig van hátra a zord időből, de most már örülhet Orki is és én is, mert sokat enyhült és nekünk már elegünk volt. Nagyon. A télből. Hosszú volt és hideg. Sokat dideregtünk, szeretnénk most már több világosságot, napsütést és meleget azon az áron is, hogy elolvadt a hó és előkerültek Orki szétrágott karácsonyi ágyának cafatai, így férjemnek több órát kellett dolgozni rajta, hogy ne rügyezzenek ki tavaszra a cafatmagok, mert az mégsem fenntartható megoldás, ha csak sötétedés után hívunk ezentúl vendégeket hozzánk a vállalhatatlan udvarunk miatt. Márcsak azért sem, mert egyre hosszabbak a nappalok. Végre!