A fiunk terhes. Úgy értem várandós.

Lehet kicsit bulváros lesz, csakúgy mint a női magazinok szuper diétázásra felhívó ötletei, de mit csináljak, ha nem eszik gyerek? Muszáj erről írnom. Az első (gyerek) se evett sokat (ma is szisztematikusan kiszedegeti a tízórais szendvicséből a lehelet vékony paprika darabokat, és hazahozza uzsonnásdobozában az udvaron talált bogarakkal együtt), írtam is róla korábban, de most a kisebb, simán ráolvas a nagyra.

És most jöhet az egyik oldal, hogy persze, mert még sose vót az igazán éhes, vagy hogy rakjak ki uborka karikákból mosolygó arcot – jelentem próbáltam a kiéheztetést és az uborka szemű, pirosaranyos szemgolyójú mosolygós fiúcska szendvicset is– de ezt tényleg csak az tudja, akinek a gyereke nem eszik. Semmit. Na, jó, nem esek túlzásba pedig szeretek, de csakúgy, mint a nagylányomnál elkezdtem jegyzetelni azt a szilárd étel „semmi” mennyiséget, ami lemegy egy-egy nap a kisfiunk torkán. Hát siralmas volt az eredmény, pl. 4 db kölesgolyó, 7 db pattogatott kukorica, 1 db albert keksz, meg egy mini pogácsa fele. Azt azért ne képzelje senki, hogy csak ezekkel kínáltam, de azt nem sorolom fel, mert minek, nem azzal volt a baj.

(Ja, talán az az adat nem mellékes, hogy a kisfiam iszik tápszert és most két éves, kinn van az összes foga, talán valamivel több is, sose tudtam megszámolni, mert annyira sok van és olyan rövid ideig tartja nyitva a száját, csak úgy a kérésemre.)

Aztán jött a virsli szezon, amikor is a tápszeren kívül egyedüli tápláléknak maradt a virsli. De nem ám, ilyen olyan virsliféle. Egy adott virsli. Lakóhelyünk 30 kilóméteres körzetében lévő összes Aldiban a mai napig csukott szemmel megtalálom a koktél virslijüket. Vettem már egy pár csomaggal. Jajj!

Felvetettem én ezt a nemevés problémát a gyerekorvosnak, ő meg miután ezer és ezer gyereket látott már felnőni, mosolyova annyit mondott: akkor bizonyára elmondható nincs a gyereknek szója allergiája. Felhívtam én a védőnőt is, az aggodalom keletkezése után egy évvel, mert ugye mégis második gyerekkel már lazább vagyok, nem azonnal hívogatok mindenkit, és miután elmeséltem neki mit hogyan próbáltam már ki etetés gyanánt, annyit mondott, hagyjam a francba, majd eszik egyszer, ihatja még a tápszert, eheti a virslit, lehet a foga jön, azért nem eszik mást.

De egy napon minden véget ér, a szezon is kimegy a fazonból, a félig megrágott virslidarabkák nem mentek tovább a torok irányába, rendre másra a padlón kötöttek ki, kisfiam meg kábé már csak kölesgolyón (majd a tavasz megérkeztével fagyin) és tápszeren éldegélt tovább. Én feladtam, úgy gondolom megpróbáltam mindent. És ezt nem egyenes derékkal, mellkasomat verdesve büszkén mondom, hanem belefáradtan. Komolyan! Mit csináljak, ha nem eszik? Sokszor együtt reggelizünk, de ha akkor nem is jövünk össze mindannyian, minden este együtt vacsorázik a család, amit ő is nagyon élvez és aktívan részt vesz benne, egyetlen nüansznyi eltéréssel, azaz ő nem rak a szájába semmit.

És egy napon megváltozott minden …

Egyik este kisfiam kitalálta, hogy ő kér pizzát. Pizzát! Érted? Ez több sebből is vérzett. 1. Sose eszik semmit, tehát pizzát se evett még 2. Kb indulni kellett volna már aludni, annyira késő este volt 3. Pár nappal korábban sütöttünk pizzát kislányom szülinapjára, onnan tudhatja, mi az a pizza, de akkor meg se fogta, nem méghogy megkóstolta volna 4. Kinek van kedve megsütni egy pizzát estére, ha feltételezhetően hozzá nem fog nyúlni senki.

Anyai agyam két másodperc alatt átrendezte a racionalitás elméletét és úgy döntött, persze, csináljuk. A gyerek alig bírta kivárni, hogy kész legyen, ott toporgott a sütő előtt, de láttam én már varjút, karón, – az majdnem kimaradt, hogy karón – gondoltam magamban. Azt gondoltam magamban, hogy láttam én már karón varjút. És mivel ez még nem a csattanó, nem fűzöm tovább, két jókora nagy szeletet megevett a pizzából (Lidl, margaríta). Azt gondoltam ezzel az idei tavaszi évszakra le van tudva a szervezetbe bevitt szilárd táplálék mennyisége, de másnap folytatódott. Az evés.

A teraszon ebédeltünk. Mindig megterítek kisfiamnak is, de megmondom őszintén mostanában már nem is teszek ételt a kanadába költözött rokonomtól megöröklött kedvenc japán rizsestáljába, mert minek. Én elkezdtem enni az előző napról maradt Kispadlis zöldséglevesem. Ő meg fogta kiskanalát és elkezdtett kanalazni a levesemből, majd kért a kistányérjába, és evett. Le akartam videózni, hogy Marcsiéknak elküldjem reklámfilmnek, de nem mertem megmozdulni, meg ne zavarjam a biológiai egyensúlyt. Megevett belőle egy csomót. Lelki szemeim előtt meneteltek kis gyomrában a zöldségek és az út szélén álló kedves kis bélbolyhok színes zászlócskákat lengetve integettek nekik, mivel még se répát se borsót, se fehérrépát soha az életben nem láttak azelőtt.

Mikor véget ért a diadalmas menet, vidáman vittem be az üres tányért a konyhába és félig hangosan megkérdeztem, hogy ugye husit már nem kérsz angyalkám? De kért. Gyorsan előszedtem anyósom által a gyerekeknek becsomagolt „ez semmiség” dobozt (3 szelet óriás rántott hús, 6 szelet rántott sült alma) és melegítettem neki husit és almát. És megette. És én meg nem hittem el, azt meg már alig hallottam meg az örömámortól, hogy még szeretne enni.

És ma reggel is evett, joghurtot, meg corn flakest meg virslit ebédre meg husit meg tésztát.

Bár lehet, hogy pünkösdi királyok leszünk édesapjával, mert rövid lesz az örömünk, de mi ma ünneplünk a férjemmel, mert szerintem a fiunk terhes! Értelmesebb magyarázatot eddig nem sikerült találnom mi más okozhatna ilyen étvágyat, amilyen azelőtt sosem volt.

Ez nem a teraszos jelenet fotója, ez egy meggyleves evés.