Általános merengős

Születnek itt a posztok szépen az elmúlt hetekben, de vagy a fejemben maradnak befejezetlenül, vagy a privát mappában kötnek ki. Túl személyesek. Ha már a férjem azt mondja miután elolvasta, hogy emésztgeti még, azt jelenti túltoltam, ne tegyem ki közszemlére. Akár mennyire is viccesen, irónikusan, vagy épp tárgyilagosan, finoman fogalmaztam egy adott témában, lehet valakinek fájnának a sorok. Ez a blog nem másról szól, hanem rólunk.

Sokan megszenvedjük ugyanazokat a nehézségeket, baromságokat. Ezt Attila már nagyon szépen megfogalmazta előttem,  a 100. posztban, amelynek sláger gyanús refrén sorát azóta is sokan emlegetik: “Mindenki ugyanazt a cuccot szívja és ugyanazt a füstöt fújja: szeressetek bátran újra meg újra.”

A kényes témák, melyek pár hónapja porondon vannak barátaimmal folytatott beszélgetéseink kapcsán valamilyen szinten nekem is az életem részei voltak, vannak. Beragadt élethelyzetek, gyereknevelési sakkmattok, párkapcsolati kilátástalanságok, anya-gyermek közti megoldatlan kérdések, gyötrelmes gyász, baráti viszonyok átrendeződése, testvérek közötti ádáz kapcsolat. Ilyenek. Önmagukban is óriás falatok, nem még ha az embernek többel is szembe kell néznie egyszerre.

Ahogy hallgatom ezeket a számomra fontos embereket, megint és megint megbizonyosodom róla akármennyire is voltam, vagyok hasonló helyzetben, és volt amit jól, volt amit kevésbé jól oldottam meg, nincs tuti recept! Nem lehet felhasználni más útját. Van persze, amikor egy bonyolultnak tűnő élethelyzet kívülről nézve nagyon is egyszerű, csak a másik benne ül saját erdejében és körbe körbe császkál, sőt, ha megtalálja a megváltó tisztást, akkor sem mer kimenni, mert igazából megszokta a félhomályt, odakinn meg túl nagy a fény és szédítő a szabadság, vagy mit tudom én miért marad benn a sűrűjében.

Az „egyértelmű” helyzetekkel érdemes vigyáznom és inkább összeszorítom háromszor a szám, mielőtt negyedjére kibuggyanna belőle mit kellene tennie a másiknak, mert már nem akarom tovább nézni erdei kálváriáját (magyarul szenvedését), vagy mert megkér segítsek, mondjam meg mit csináljon.

Voltam én már úgy szakembernél (réges régen), hogy egy akut helyzet kapcsán azt mondta, most kilép a pszichológus szerepéből és megmondja mit csináljak, ha kimegyek tőle az ajtón. Én kimentem, de pontosan az ellenkező irányba fordultam, mint ahogy javasolta. És nagyon jól döntöttem. Rájöttem, totál nem értette miről beszélek. Nem ő volt az egyetlen.

Nem könnyű megtalálni azt, aki érti mit mondunk.

Ha érzem, hogy szúr vagy fáj, mert valami nem jó, nem kell túl gondolni. Az pontosan azt jelenti, hogy szúr és fáj, egyenlő nem jó. Tisztelem magam annyira, hogy ezeket a hót egyértelmű jeleket felfogom és az energiám nem az ellenkezőjének bizonygatására, hanem a változtatásra használom. Ez akkor működik, ha hiszünk saját érzéseinknek. Ez megérne egy külön tanmesét miért is nem hisz az ember saját magának, még akkor se, ha tisztán érzékelhető testi tünetei is vannak már a lelki bajoknak. Testi tüneteket kiválthat az öröm, boldogság, szeretet, szerelem, ohh mennyire jók is azok, a bánat, szorongás pedig tudjuk, hogy maradandó károsodásokat okozhatnak. Mert a test reagál a lélek rezdülésére. Igaz, hogy hónapok, évek is eltelhetnek a testi tünet kialakulásáig, de van, hogy még azt sem akarjuk észrevenni, ha ott éktelenkedik egy nagy dudor a térdünkön.

Ha valaki kétségbe esve megkérdezi tőlem, mit csináljon, ha benne van egy kaka helyzetben, fogalmam sincs. Abban hiszek, hogy a kérdés megfogalmazásakor már benne van az emberben a szándék, mit szeretne. Azt is mondhatnám, higyj magadban, ha valamit az ember nagyon akar, és mindent megtesz érte, akkor sikerülni fog, de ezt nem én mondtam, hanem Eperke, kislányom egyik mesefilmjének főszereplője. Le is hidaltam mikor pár éve épp egy megoldhatatlannak tűnő problémámon merengtem mosogatás közben és a szellemi vezető (Eperke) mondatai szűrődtek ki a kisszobából, mintha csak hozzám szóltak volna. Tovább hallgatóztam ad-e még valami praktikus tanácsot is, hogyan induljak el a megoldásban, de arra már nem tért ki a kis szöszi, elkezdett egy bődületes dalt énekelni a barátaival. Visszamentem mosogatni. Magamnak kellett rájönni, hogy oké, megvan mit akarok, hiszek magamban, most már csak el kell indulni a vágyott cél felé vezető teljesen ismeretlen utakon, vagy leugrani a szakadékba. Nyilván a szakadékba zuhanásnál nem nagyon válogathat a legrövidebb egyenesek között az ember. A szakadék aljának azonban nagy előnye, hogy onnan már nincs tovább lefelé, nyugodtan fel lehet állni két lábra és el lehet kezdeni kimászni.

A cselekvéseinkek nagyon komoly következményei vannak. És a nem cselekvéseinknek is. Pont.

Tudom, túl általánosra sikeredett, de így senki nem (mindenki) ismer magára, továbbra is megosztják hozzátartozóim, barátaim velem mindennapjaik hullámzásait. Köszönöm

UI: A fotón lévő képet Nagy Laci festette. Az a kemény, hogy utoljára gyerekkorában volt kezében ecset, majd 30 évvel később egy napon gondolt egyet, munka után betért egy művészellátóba, vásárolt ezt azt és pár órával később ilyen festményeket csinált. Nekem meg elállt a szavam és csak annyit tudtam mondani férjemnek, ez a fás kép kell. 1 héttel később meghozta a postás Londonból. Ajándékba kaptam Lacitól! Gyönyörű! Köszönöm!