Erős cím és erős kezdés.

De muszáj nagyra lőni.

És hogy legyen a folytatás is erős: megosztom veletek, hogy én ebben az életben kétszer tapasztaltam meg tartósan a földi mennyországot. Ezekről szeretnék írni. Természetesen egyiket sem úgy adta az élet, ahogyan és amikor számítottam volna rá.

Nem feltétlen könnyű írás a lenti, érzékeny, de mégis szép témákat feszegetek vele. Nem biztos, hogy mindenki számára befogadható, ha szükséges, jobb csendes időszakot keresni az elolvasására, vagy abbahagyni, ha valahol ellenállás jelentkezik.

Első felvonás

A kontextus kedvéért: 2015-ben született meg a kisfiunk, drámai körülmények között, mínusz két hónapos koraszülöttként, amikor is a terhesség alatt a feleségemnek, Katának előrehaladott áttétes mellrákot diagnosztizáltak. Bár több történet van erről a blogban, a rend kedvéért kiemelem: ekkor kezdetét vette nálunk 3 évnyi küzdelem, ami alatt minden követ megmozgatva próbáltunk felülkerekedni a betegségen.

Saját magamat is megleptem vele, hogy visszafogott természetem ellenére hogyan álltam a folyamat élére és hogyan váltogattam magamon a project manager és lelkipásztor sapkát, mikor melyikre volt szükség. Egyáltalán nem állt rosszul az újonnan felfedezett szerep, bár a pofonok és nagy tanítások még ezután következtek. Talán a legnagyobb akkor, amikor épp a “kudarc” küszöbén szembesültem a túlvilági béke fogalmával.

Az első mennyország érzés ugyanis akkor ért utól, amikor az összes törekvésünk ellenére Kata betegsége a végső stádiumához érkezett és a családban mindenki elfogadta a tényt: itt már csak a csoda segíthet. Életet menteni sem orvos, sem sámán nem tud már. Én voltam az utolsó a sorban, aki mindezt felfogta és elfogadta, azonban amikor sikerült, akkor történt valami váratlan transzformáció bennem. Az elme letette a lantot. Megadtam magam, feltettem a kezem, nem játszottam tovább a kontrolláló hős szerepét és elcsendesedtem. Project manager sapka kuka, lelkipásztor sapka kuka. Mindent elengedtem. Itthon voltunk. És figyeltem.

Ebben a csendben született meg a csoda.

Ebben a csendben megszűnt a maradék félelem, ebben a csendben átváltozott a szolgálat egy különleges örömmé, egy legnemesebb valamivé, amit ember tehet a másikért. Nem mondtam el azóta sem senkinek, de a sebek kötözésétől kezdve, a fogyatkozó test ápolásáig olyan teljességet és túlvilági békét éltem meg minden nap, amihez nem hasonlítható semmilyen illékony, felszínes, hétköznapi öröm.

Ezekben a napokban elkezdtünk beszélgetni a szavakon túl is és éreztem: ahogyan gyengül a test a betegség súlya alatt, úgy növekszik a lélek és tölti meg a házat végtelen békével és bölcsességgel. Amit szavakba önteni nem, csak átérezni lehet. Részese lehettem valami olyan csodának, ami nem várt helyen és nem várt időben jött: a halál küszöbén. Tudtam, hogy ennek átadása is (Kata részéről) és befogadása is (részemről) – nem mindennapi adottság. Egy ilyen helyzetben ismertem meg mélyebben a nyiladozó spirituális képességeimet, de olyan megsemmisült és alázatos helyzetben, ahol egónak és gőgnek nem volt helye. Csak a csupa nagy betűs EGYSÉGnek.

Azt hiszem ilyesmi lehet egyes pszichedelikus szerek hatása, azt hiszem ilyen lehet a hegytetőn meditáló szerzetesek megélése, azt hiszem ilyen lehet az anyaság felemelő pillanata, azt hiszem ilyen helyről jöhet John Lennon Imagine-je. Nekem máshogy hozta az élet, ayahuasca nélkül, lelki fájdalmak útján jutottam el az egység megtapasztalásáig.

Éreztem, ahogyan részese vagyok valami nálam sokkal nagyobb, komplex rendszernek, éreztem, ahogyan meg van rendezve az elmúlás minden lépése. Nekem annyi volt a dolgom, hogy végig jelen legyek és végezzem el azt, ami rám van bízva. Ne csináljak semmi mást. Segítsek Katának szépen távozni.

Mert a születés és halál szent dolog és nekem ott és akkor feladatom volt. De az időzítés, a szereposztás, a forgatókönyv nem nálam volt. Az én feladatom, hogy jelen legyek és szolgáljak. Nincs mit akarni, nincs mit menedzselni. Amikor helyzet van, kérdés nélkül cselekedni, oxigénpalackot cserélni, ágyat dönteni, gyógyszert kimérni – de mindezek elolvadnak, átminősülnek és teljes lényemmel érzem: a sebek nem az övéi, ez a mienk, a fájdalom nem az övé, a mienk, amivel neki segítek, azzal magamnak is segítek. Már nem ésszel csináltam semmit, csak szívvel.

Egészen eddig a pontig azt gondoltam, hogy kezembe vehetem az irányítást az életem fölött és többször el is játszottam a nagy rendezőt. De ott és akkor lecsitított az élet és azt mondta nekem a mindenség:

Nyugi, csak szolgálj és minden rendben lesz.

És így lett.

Minden. Rendben. Lett.

A világfájdalom helyett fényesség járt át, megnyíltam teljes lényemmel az ég felé, fürödtem a szinkronicitásnak nevezett véletlenek tengerében és minden akadásmentes, tökéletes volt. És ez folytatódott a halál pillanata után is, sokáig. Néztem a filmet, amiben a szereplő vagyok, de már nem én rendezem. Engedelmeskedek. De nem akarok semmit, csak ezt a szeretet áramlást, ezt a közvetítést.

És ez tartott zavartalanul egészen addig, amíg fel nem szálltam a reality vonatra. Szó szerint, az első MÁV jegyvásárlás boxkesztyűvel visszapofozott abba a valóságba, amit kollektíven építettünk mi emberek. Hiába voltam tele a mennyei töltéssel, ahogy visszavetettem magam a 21. századi nagyvilágába, az kíméletlenül szembehozta a zajt, a mocskot, a szívtelenséget, az istentelenséget.

Szerencsére teljesen nem szűnt meg a mennyország, a fenti élmények nem múltak el nyomtalanul. Ajándékba és kegyelemből kaptam őket, hogy dolgozzak velük. Viszont ez a munka legtöbbször láthatatlan és indirekt. Amilyen a szeretet maga. Nem magyaráz róla az ember, hanem igyekszik megélni, megmutatni, valahogy ide-transzformálni. Ez egy művészeti forma.

A család után a munkába is igyekeztem becsempészni ebből a fényből és organikus szív-központú építkezésből, de a család-munka tengelyről letérve és a külvilággal érintkezve a túlvilág érzés erősen szakaszossá vált. Leginkább visszaszorult az estékre és a különleges alkalmakra. Megjelent az életemben egy folyamatos tánc: a hétköznapinak nevezhető élet okozta feszültségek és az újonnan megismert tökéletesség utáni vágy – elkezdtek állandó keringőt játszani.

Aztán belekerült két autóbalesetbe, egy pánikbetegségbe és jó néhány órányi terápiás tereferébe, hogy felfogjam: Kata halála óta akármilyen jó kapcsolatot ápolok az égiekkel, a feladatom egyelőre itt van a Földön. Ne akarjak még átugrani a vonzóvá vált túlvilági békébe, ne akarjak egérutat, ne akarjam a végtelen békét kiugrási kísérlettel elérni. Használhatom forrásként a mennyei mannát, de legyek itt és legyek jelen.

Úgyhogy figyeltem, lehetőség szerint keveset panaszkodtam és dolgoztam magamon, tovább, ahogyan addig is. És bíztam a mindenségben, hogy mutatni fogja mindig az utam. Továbbra is szelídítettem az elmém, naponta mozgással feszültségmentesre vasaltam a testem, este meditációban értekeztem az égiekkel és folyamatosan gyógyítgattam a kis 21. századi traumáimat, mint minden más törekvő lélek és vártam a második felvonásig.

Második felvonás

Aztán jött a koronavírus és azt mondta: ‘Kívánok! És ez a vírus, jelen írás szempontjából majdnem mindegy mennyire halálos vagy mennyire nem, egy biztos: az emberiség átmenetileg térdre rogyott tőle és otthonmaradó világbajnokság vette kezdetét. Ami enyhülhet is, de bármikor vissza is térhet a következő évben.

Számomra addig volt mozgalmas a karantén-történet, amíg a vállalkozásunk hibernálása és a kis mozaikcsalád elboronálása lezajlott magam körül – a jól megszokott szimbiózisunkat át kellett rendezni ideiglenesen, egyik gyerek, másik gyerek, apuka, pótapuka, nagyszülők, ki-hol legyen … ezzel elmaszatoltunk pár napot.

Aztán jött megint a csend.

És jött megint a csoda.

De immár a túlvilági színezet nélkül.

Azaz: a korábban megismert és oly sokszor vágyott túlvilági béke és egység újra beköltözött hozzánk. Ide, fényes nappal, a kertbe, a csiripelő madarak közé.

Előre bocsátom – és ezzel talán a poént is lelövöm: én egy ovis kisfiúval és éppen összeomló munkahellyel vágtam neki a karantén tábornak: azaz magas szabadságfaktorral. Ezt kevesen mondhatják el magukról és éppen ide fogom visszakötni a mondandómat.

Szóval, azon vettem észre magam, hogy a végtelen nyugalom becsengetett hozzánk és szétterült először a nappaliban, aztán a kertben. Tudom én persze, hogy ez a nyugalom belőlem is van, nem csak úgy idehuppan – de attól még meglepően ismerős volt az érzés.

Ugyanaz a zavartalan földi paradicsom ült ide, a házunk tájára, amit 2 éve megismertem turbulens körülmények között. A körülmény persze most sem kevésbé turbulens, csak pár házzal arrébb van a szenvedés. De számomra ugyanazok a tünetek vannak:

A földi fájdalmak ellenére áthat az az érzés, hogy mindez transzformatív is lehet, újra áthat a minden-rendben-lesz érzése, intenzívebben érzem a letisztultságot, az egységet a mindenséggel, a természettel, bár most beteg ember helyett egészséges kicsi gyermeket ápolok. Most épp ez van rám bízva, de ezt is ugyanúgy kapkodás nélkül, minden feladaton teljes fókusszal. Feladatokból nincsen felesleges, nincsen helyzetek erőből megoldása, nem akarok rendezőt játszani. (Azaz de, az elmém többször is beindul és tervezi a jövőt, viszont most már sokkal hamarabb megmosolygom saját magam és leállítom az akarnokot. Meghívódnak az emlékek, lenyugtatnak és nem akarok előre szaladni.)

Másképp fogalmazva: most nem akarok tervezni, nem akarok nyerni.

Helyette szolgálni akarom azt a nemes célt, amiért itt vagyok.

Szeretnék jelen lenni minél többet, az ész helyett a szívdobbanásokból kiolvasni, hogy épp mi következik és mindig az aktuális következő lépésre figyelve nézni, ahogyan kibontakozik a történet. Az életem története.

Talán ez a legnagyobb újdonság. Hogy nincs terv.

Ettől még nincs sok üresjárat a napban, ezt bárki tudja, akinek volt már ovis korú gyermeke. Ez a szabadság nem egyenlő a lustasággal és a semmittevéssel. Egész napos szeretetszolgálat van, amiben a sor elején benne vagyok én (sokkal többször fel tudom tenni magamnak a kérdést, hogy mire van most szükségem), benne van egy kisgyermek összes igénye és ötlete és persze benne van minden családtag, akikkel távoli kapcsolatot tartunk, benne vannak a barátok, akikkel próbálunk érintkezni és gondolatban többször benne van az emberiség egésze.

Többször eszembe jutott, hogy most vajon ezt a munka-nélküli szabadságot keverem -e össze a túlvilági boldogsággal. De nem. Nem attól vagyok újra a mennyországban, mert épp nincs munkám és a gyerekem feladatoktól mentes ovis. Ha én kispóroltam volna az eddigi belső munkát magamon, ha nem foglalkoznék a feltétel nélküli szeretet jelentésével naponta, akkor ugyanúgy pokoli érzés lenne itthon ülni kettesben. Ha az elmém szelidítésével és a lelkem gyógyításával nem lennék elfoglalva évek óta, akkor nem lenne mennyországból ez a karantén.

De így, jelenleg, aranyból van minden perc.

Most viszont, hogy ezek a transzcendens élményekkel párhuzamba állított földi aranypercek itt vannak velem, amik ráadásul arról szólnak, hogy mind egyek vagyunk és a szeparált egyéni érdekek kergetése fatális zsákutca – joggal vetődik fel a kérdés:

Akkor mi rontja el a mennyországot? Miért nem érezheti mindenki, itt és most?

Egyedüli dilemmám ebben a paradicsom-karanténban, hogy tudom: a legtöbben nem ezt élik meg és a napjai számomra is meg vannak számlálva. Hiába ad ilyen mennyei élményeket az egyéni szinten elvégzett gyógyulás, hamarosan visszaköszön a reality újra és az utca zaján keresztül, az intézményeink működésén keresztül visszaszivárog minden, ami beteg.

Pedig nem akarok következő vírusra, betegségre, halálesetre, háborúra, kifogásra várni, csak azért, hogy mennyei érzés legyen létezni. Azaz: nem akarok sziszifuszi életet. Méregben élni újra, aztán nem győzni gyógyulni. Az olyan, mintha cukros zsírt ennék a futópadon. Értelmetlen.

Persze belül tudom, hogy ez így önmagában előre vetített nyekergés, és azt is tudom hogy adott a feladatom. Maradni a pályán, amin eddig, afelé fordítani a figyelmem, ami értékes, és bízni a mindenségben, hogy az eddigi képességek birtokában mindig tudni fogom hol vannak a hangsúlyok számomra. Ki vagyok én, mit kell tennem és éppen hol tudom foltozni ezt az élő takarót a Föld körül.

Az egyéni gyógyulás folytatása és a fent megfogalmazott egység-élmények sorozata és mély lenyomata fog tovább segíteni abban, hogy transzformáljam a zajt és istentelenséget magamban és magam körül.

Ez a lehetőség mindenki számára adott, ráadásul sokszínű és sokféle: a jó hír, hogy az egyéni sebek gyógyíthatók. Ahhoz, hogy szebbnek lásd a világot, neked kell a prizmát tisztogatni, amin keresztül nézed. Ez sokszor egyedül nem megy, ráadásul nem komfortos, nem könnyű, hepehupás út, nem csoda, hogy kevesen vállalják önként és dalolva. Csak akkor kezdjük el legtöbben, ha már komoly betegség üti fel a fejét körülöttünk. Viszont a jó hír, hogy ez a munka egy idő után rendkívül felemelő.

És ha még megajándékoz az élet azzal is, hogy időnként be tudsz pillantani a mennyországba, azt is meglátod, hogy a munka amit magadon végeztél, a szenvedés amit magadnak megszüntettél, valójában az mindenki szenvedését enyhíti körülötted. Ahogyan mások sebeit ápolni mennyei küldetés, ugyanúgy mindenki emelését szolgálja, ha magadat – is – szolgálod.

Úgyhogy hiába pattog az elmém és hiába szalad előre. Hiába akarok közösségi szintre ugrani és hiába akarom csettintésre megoldani a világ problémáit, hogy paradicsom legyen, itt és most. Hiába látom, hogy a rendszerek amiket felépítettünk, a keretek amik közé kifeszítjük a 21. századi életünket, az jelenleg nem emberi. Hiába tudom, hogy rengeteg felesleges feladatot végzünk, káros mellékhatásokkal és betegségek formájában robbanunk le a lelki tehertől. Hiába látom, hogy az oktatás és a munka világa olyan rendszerben van megalkotva és szabályozva, ahol nem marad hely lélegezni, nem marad hely a léleknek, hogy kibontakozzon – sőt, ellenkezőleg, most még rengeteg betegítő körülményt hordoznak a civilizáció gyűjtőnéven összeszedett intézményeink. Hiába látom a világban a politikusok esetlen karikatúra szerű bénázását vagy tudatlan kegyetlenségeit.

Hiába jön minden támadó gondolat ezekkel szemben, a nap végén a szív mégis egyet diktál:

A támadás helyett csituljak le, dolgozzak tovább magamon és figyeljem hol van az én szerepem abban, hogy a fenti betegítő keretek átalakuljanak.

A szereposztást ne próbáljam meg kitalálni, azt kirajzolja az élet. Belülről és felülről tudom: ha a szándékaim tiszták és megyek tovább hittel előre, lépésről lépésre, úgy, ahogy eddig, akkor minden rendben van és minden rendben lesz.

Végtelennek és naivnak tűnhet szeretettel újragondolni az egész beteg 21. századot, amit építettünk magunk köré. De mivel mi teremtettük ezt is, úgy összefogással a lejárt szavatosságú részeket le is lehet bontani és lehet a helyére szebbet, jobbat tenni. Ahogyan a maratont le lehet futni lépésről lépésre, úgy idővel a pokoli keretetek is átalakíthatók mennyeivé. Egy dolog viszont szükséges még hozzá:

Ne féljünk a változástól.

Ahogy fentebb megfogalmaztam, a szolgálat gyönyörű. És rengeteg szorgalmas ember van a világon, akik odaadással végzik a munkájukat. Talán még oda is eljutnak, hogy szeretik, amit csinálnak, mégis a mennyei az utolsó jelző, ami eszükbe jut a nap végén. A szolgálat szükséges és emberi, ezért vagyunk itt a Földön, hogy találjunk egy célt és azt szolgáljuk teljes lényünkkel.

Ahhoz viszont, hogy a szolgálat átalakuljon fenségessé, fenséges és tiszta keretek között kell léteznünk. Ezt létrehozni egy hosszabb fajta maraton. Kérdés ki akar ilyen maratont futni.

Én 2 éve elindultam.