A mi portánk pontosan úgy néz ki, mint Hevesen a cigány soron az udvarok, talán azzal a kivétellel, hogy a ruhák nem kerítésen hanem ruhaszárítón száradnak, de természetesen az utcáról is jól látható helyen.
Ahogy haladunk hátra egy totál koncepciótlan kertet találunk kiégett fűvel, vagy napokig elzáratlan locsolás miatt gazzá nőtt aljnövényzettel, amit a tescos fűnyíró már nem visz és el kell hívni Fűkaszás Lacit. Kordában tartás végett volt nekünk kertészünk kettő is, de egyiket az univerzum, másikat a karmája szippantotta be.
Random növényeink szívják a fogukat amiért nem a kerítés másik oldalára születtek, ahol Irénke néni gondos keze ápolgatná őket egész nap. Tavaly sem jutottam ki a kertbe érdemleges munkát végezni, idén sincs ez másként, de kitartás, megyek én még hozzátok növénykék.
Csak hogy nyugtassam magam, mi olyan középpontból, belülről építgetősek vagyunk és még nem értünk ki a kertbe azért néz ki úgy, ahogy kinéz. A házunk belülről gyönyörű. Nagy nyitott tér, harmónia, (viszonylag) rend, (viszonylag) tisztaság, világos és virágos színek, tippitoppi minden. Imádjuk. Ez a mi ékszerdobozunk, a fészkünk a burkunk. És hogy ezt a feelinget kintebb toljuk, kicsit nyissunk a szabadba jött a terasz ötlete, ennek már több éve. Első évben ment az eloda, hogy így meg úgy, egy csomó pénz, meg ilyenek. Második nekifutáskor megállítottam a projektet, hogy minek az, beteg vagyok, ki tudja mi lesz, örüljek, hogy van luk a seggemen, persze terasz, mit ne már még. Ahogy jobban lettem úgy jött vissza az igény, hogy mégiscsak jó lenne kipakolni a gyerekeket a szabadba, úgy hogy bentről is lássam őket míg megfőzöm az ebédet. De újból betegnek diagnosztizáltak és megint felsóhajtott benne a kérdés, hogy minek az már nekem. Ha valamit megtanultam az elmúlt évben az, hogy ez így nem jó felfogás, ezért megerőltettük magunkat, agyban ráálltunk a dologra és annak rendje módja szerint, már ahogy ez velünk történni szokott (lsd autóvásárlás) egyik gyereksétáltatás alkalmával megállt Norbi – a ház körüli mindenesünk – mellettünk kocsival és megkérdezte, nem tervezünk-e valami nagyobb átalakítást, mert felszabadult pár hétvégéje a nyáron.
- De, mondom, jó lenne egy terasz.
- OK, holnap ott leszek.
- Köszi
- Csá
Egymásra néztünk Attilával és gondolatban már a mozaik csempés teraszunkon ittuk a reggeli tejeskávét.
Elmentem Rékához (onkopszichológus) egy szeánszra és elsírtam magam, mert egy ismerősömnek szintén kiújult a betegsége (igaz, teljesen más fajta és tulajdonképp gyógyíthatatlan). Akkor kezdte ő is a második körös kezelést, amikor én és azóta meghalt. Amikor nagyjából megnyugodtam és elfogadtam, hogy az ilyen esetek mindig fel fognak kavarni, foglalkozni kell vele, gyászoljam meg a magam módján, ha kell, ordítsam ki magamból, feljött a terasz téma is, hogy három év várakozás után végre elkezdtük, már áll az alap.
- Miért most? Miért nem tavaly?
- Tavaly úgy voltam vele, ráér, majd megépítjük valamikor.
- És most?
- Meg akarom most építeni, mert ki tudja meddig ülhetek kinn rajta.
- Nem Kata! Meg akarod építeni, mert szeretnél rajta kinn ülni és pont.
Így beszélgetünk mi Rékával, miközben épül a terasz, amire természetesen egy hónappal azelőtt, hogy elkezdték volna a munkát már megvettük a bútort és a lampionokat. Jajj de várom, hogy kész legyen!
