Miután lecsöpögött a szer, indul este a lavina láva retro acid rave remix party az agyamban. A gondolataim nem cikáznak, hanem láva folyam szerűen áramolnak monumentális erővel, úgy mondjuk 1-2 napig.
Nem egy tipikus mellékhatása a gyógyszernek, de nekem ez van. Azt hiszem nem cserélnék a szakmailag elismert felsorolt mellékhatások első 84 leggyakoribb előfordulásával, maradjon inkább ez. De hogy ne ússzam meg ennyivel, társul még egy mellékhatás a már így is koponyámat feszegető agyhullámzáshoz. Én ezt párhuzamos érzékelésnek neveztem el.
Megpróbálom leírni. Ülök a konyhaasztalnál belülről kiaszalva a szertől a fent említett party hangulatú hullámzó agyammal, mindeközben minden hangot, szagot, mozgást ugyanolyan szinten, ugyanolyan erővel érzékelek. Például: beszél a kislányom (akit ha ismertek tudjátok, hogy nem sokszor van, hogy nem beszél) mondja a kisfiam a magáét, a férjem (akit ha ismertek tudjátok, hogy nem sokszor van, hogy beszél), szóval a férjem is mozog, mert pl kiszolgálja a gyerekeket, akik ugye ugrálva vacsoráznak, érzem a konyhai súroló szagát, amit véletlenül megint használt anyukám kezelésem napján, pedig már ezerszer megbeszéltük, hogy ennek a szaga mennyire kiakaszt engem, zúg a hűtő alap hangon, megy a mosogép, a szárítógép a csukott fürdőszoba ajtó mögött, a nappaliban zúg az akvárium szűrő és mostanában Orki is rászokott, hogy az erkély üvegajtón húzgálva karmait kunyerál valamit a vacsora asztalról bánatos szemekkel (Csak megjátssza! Nem bánatos, Orki egy boldog kutya!) Mindezt, hangsúlyozom mindezt ugyanazon erővel érzékelem, ezek az ingerek párhuzamosan folynak egy szintre csavart potméterrel. Így nem csoda, hogy míg totál képben vagyok a körülöttem lévő eseményekkel, egyikre sem tudok reagálni, mert nem tudok fókuszálni. (Azt nem részletezem nap végére mennyire esik szét a türelem váram.) Fogalmam sincs hogy csinálom, de szerintem ez egy csoda. Már csak azt nem tudom, hogy ezen tehetségemből hogyan kovácsolhatnék anyagi hasznot, mert egyelőre nem jöttem rá, ki az a barom, aki fizetne ezért az élményért. Annyi biztos, hogy ha megvan a jó marketinggel berángatott kuncsaft, nagyon borsos perc díjat kellene megállapítanom, nem hiszem, hogy bérletet venne bárki. És ingyenes kipróbálás szóba sem jöhetne!

Ohh, de hosszú lett a bevezetés, és nem erről akartam én írni! Hanem a nővérkékről. Konkrétan azokról a nővérkékről, akik engem kezelnek. Legalább egy műszakot töltök közöttük látogatásaim alkalmával, úgyhogy volt lehetőségem megfigyelni mi a pálya. Öcsém! Itt nincs terefere, meg kávé szünet, meg menjünk már ki beszélgetni, meg kattingatok már egy kicsit a gépen, mert nincs kedvem dolgozni, meg leülök mán egy kicsit úgyse látja a főnök, meg majd befejezem holnap, meg folytathatnám. És most totál joggal horkan fel száz és száz másik szakma, hogy bizony ők is vagyis ők se, és respect azoknak is, de én most azokról a nővérekről írok, akik rajtam dolgoznak. Mert anélkül, hogy talpat nyalnék, mivel nem hiszem, hogy egy is olvassa közülük a blogom, nem vagyunk barátok a fácsén (nyilván nem jelöltek be), de szeretnék most megemlékezni róluk, korán sem a teljesség igényével.

Bemennek nap mint nap egy olyan helyre dolgozni, ahol hogy is mondjam nincs minden nap ok a pezsgő bontásra a betegeken elért gyógyulási statisztikák emelkedését illetően. Amikor egyszerre 16 embernek folyik az infúzió, azokat kezelni kell, bekötni, figyelni, elzárni, új palackot feltenni, folyamatosan jönnek be más betegek papírokért, vérvételre, gyógyszerekért, tesztet kitölteni, megjön a betegszállító, át kell venni az új szereket, stb stb stb és nem utolsó sorban eléggé ott kell lenni fejben, hogy azért ne más beteg szerét kapjam már meg, vagy ha mondjuk rosszul lennék kezelés közben akkor 10 másodpercen belül mellettem legyen és reagáljon a reakciómra és ezek még csak a kispályás dolgok. Szúrni, vénát találni szétcseszett karokon, nem beszélve a sokkal rosszabb állapotban lévő betegekről, akikkel azért még testközelebbi helyzetbe kell kerülniük.

A lelki dolgokról még nem is beszéltem, elvesztésről meg nem is akarok írni. Nem jártam utána hogyan készítik fel őket, hogyan kommunikáljanak a betegekkel és meddig terjed nekik az információ közlési kompetenciájuk, nyilván arra meg már végképp nincs recept, hogy kinek mit mondjanak, egy-egy felhangzó, a betegséggel kapcsolatos ostobaságra, egy bátortalan, vagy számonkérő megjegyzésre velük vagy az egészségüggyel kapcsolatban. Mert azért minden van. Az idegek mindkét oldalon ki lehetnek feszülve. Teszem hozzá joggal.

Amikor kezdődött ez a szarság (a betegség) egyik este a férjemnek kifakadtam, hogy soha soha de soha ne engedje, hogy engem befektessenek az onkológiára, mert én ott meghalok. Kb 1 évre rá, az egyik és nagyon remélem, hogy az egyetlen kezelés annyira kioffolt, hogy a tömött váróban ülve a nagyon kedves fiatal doktornő a folyosón lebegtette a véreredmény papírjaimat, és mosolyogva hangosan közölte, hogy „Kata maga innen haza nem megy, olyan szarok rosszak az eredményei, irány fel az osztályra befeküdni”. Éreztem én, hogy gáz van, tényleg szarul voltam, úgyhogy a korábbi elvem elég könnyen elengedtem és felvonszoltam magam az osztályra, kiszellőztetett, elszeparált vákuum ajtós saját szobát kaptam, minimalista látogatási engedéllyel.
Két napot töltöttem ott és nem hogy nem haltam meg, de olyan erővel, bátorsággal és magabiztosággal jöttem ki onnan, hogy csak na. Nyilván elsősorban magamnak köszönhetem, de tettek hozzá a nővérkék is. Nem beszéltek mellé, nem biztattak hülyeségekkel, nem hangoztak el üres közhelyek, csak tudod mik? Emberi szavak, őszinte érdeklődésű kérdések, és természetes mosolyú jó reggeltek és jó éjszakák.
Nincs csattanó, nincs záró bekezdés, ilyen aggyal csak úgy lehet abbahagyni az írást, ha lezárom a gépet…… na jó, egy köszönömért még felnyitottam: Köszönöm!