Amikor a gyógyulás lelki oldalával, annak erősítésével elkezdtem foglalkozni ömlött a Foglalkozz magaddal elcsépelt szlogen innen-onnan.
Én értettem mit jelent, csak mások nem értették, nekem a magammal való foglalkozásban nagyon is beletartozik a gyerekeimmel töltött együttlét, a rájuk fordított figyelem, idő. Nem elsősorban miattuk, pont, hogy magam miatt.
Itt is igaz volt a mondás kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Míg a néhány hónapos kisfiammal “csak” együtt akartam minél többet lenni, a nagyobb gyerek felé ennél többel tartoztam (magamnak). Neki kellett információ, magyarázat. A legelejétől asztal felé tettük a dolgokat. Tő mondatos kijelentésekkel kezdtük, hogy mi történik, miért, aztán hagytuk érjen be a maga tempójában a kérdése, ha van egyáltalán.
Volt amire kevesebbet, volt amire többet kellett várni. Hogy tulajdonképp milyen betegségem van, azt csak hónapokkal a bejelentés után kérdezte meg, de azt hogy miért hullik ki a hajam és mikor nő vissza, az napi szinten téma volt. Sokáig.
Én meg figyeltem sajgó szívvel az öt éves gyerekem. Miket él át, miket oszt meg velem, mikor ébred fel az éjszaka közepén, mikor akad ki “semmilyen” indok nélkül, hogyan szól rá óvodás barátjára óvatosan szaladgáljon körülöttem, mert beteg vagyok, mennyire fél attól, hogy meghal, mert a torkában érez valamit.
Ahogy magamnak terápiának használtam az írást néha belebújtam a kislányom bőrébe és leírtam szerintem min megy keresztül és megírtam a nevében is az eseményeket. Az ő szemével láttam, hogyan élte meg, mikor bejelentettem a súlyos betegségemet, vagy hogy kopasz leszek, elképzeltem mit mondott az oviban a csoporttársaknak, mit érzett amikor a nyaralást le kellett mondani, nem szaladgáltam vele már annyit a kertben és ráadásul kiderült, hogy ebbe a betegségbe bele is lehet halni.
Kikerekedett egy történet, amit neki is olvasgattam, ő pedig csillogó szemekkel hallgatta a részeket. Volt hogy nevetett, volt, hogy kijavított pontosan hogyan is történt a leírt cselekmény, vagy kiabálva sírt bizonyos részt töröljek ki a kéziratból. Sajnos nem tehettem, az élet írta. Szóról szóra.
Aztán egyik álmatlan éjszakán képeket álmodtam a házi történet mellé. Könnyedeket, lágyakat, színeseket, gyönyörűeket. Már csak egy QR kódolvasót kellett volna a fantáziámhoz érinteni, hogy pontosan el tudjam mondani milyen képi stílust találtam ki. Szerencsére azonban a barátnőm leolvasó nélkül is látja mi zajlik a fejemben és ajánlotta Bencze Anitát, ő lesz az én emberem.
Rákerestem és abból a néhány nagyközönséggel megosztott rajzából is azonnal láttam, igen, őt álmodtam meg, az ő keze munkáját.
Elfogadta a meghívásom, legyen ő az illusztrátora a könyvnek.
Merthogy könyv lesz belőle néhány hónapon belül. Egy igazi! Igaz mese!
Szeretettel ajánlom, ismerjétek meg Lénát, egy kislány történetét, mindennapjait, érzéseit, fantáziáját arról, milyen az, ha anya beteg. És ha anya meggyógyul.
UI:
Muszáj ezt leírnom. Egyik alkalommal, amikor a kezelés miatt lelkileg, testileg gyerekellátásban nem voltam a toppon, szüleim elvitték a gyerekeket ide-oda, addig is tudjak pihenni. A bevásárlást is útba ejtették. Botrányosan sikerült. Mannuska őrjöngött valami 26. baromságért, amit meg szeretett volna vetetni, de nagymamája nem tette be a kosárba, a pénztáros pedig hangosan, lenézően anyukámnak esve közölte, ilyen rossz és neveletlen gyerekkel még nem találkozott.
Nem, nem akarok mindent a betegségre fogni a gyerek szélsőséges viselkedésével kapcsolatban, de azért figyelmen kívül sem lehet hagyni.
Úgyhogy ajánlanám annak a pénztárosnak is a könyvet. Szeretettel. Komolyan. Szeretettel.