Karrierista vagy! Hajdu Judit vendégposztja a kitartásról – vagyis én azt kértem arról írjon …

Ez a rohadt betegség, akarom mondani az üdvözítő gyógyulás 80% lelki erőt és 20% fizikai erőt kíván tőlem. Év vége felé fáradok. Nagyon. Kell a kakaó. Egyre többször jut eszembe Hajdu Judit, aki ha csinál valamit nem százzal nem ezerrel, hanem tízezerrel csinálja, mint a vízözön. Felhívtam írjon nekem egy cikket a kitartásról… Hát ráz a hideg rendesen. Íme:

Karrierista vagy!

Karrierista vagy. Mondta rám és most mondja újra a közvetlen környezetem, a tágabb értelemben vett családom. A karrierista szónál a kislexikonban ez a magyarázat található: „Törtető; személyes érvényesülése érdekében tisztességtelen eszközök felhasználásától sem visszariadó személy.” Ilyen vagyok? Aki ismer tudja, aki meg nem, annak meg nem fogok magyarázkodni, mert nem szorulok rá!

Volt 8 év az életemben, amikor ezek a hangok elhallgattak. Megszületett a gyermekem, aki orvosi műhiba miatt halmozottan sérült lett. A születése után a fókuszom megváltozott, elkövettem, elkövettünk mindent a férjemmel, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a helyzetből. Ha a szereteten, időn, figyelmen, pénzen, fejlesztéseken, legjobb orvosokon múlt volna, akkor most ő is szaladna és beszélne, de sajnos nem így történt. (Bár Judit elintézi ezt egy mondattal, de könyvet lehetne írni arról mit hogyan hányszor próbáltak, eszméletlen sokféle utat, 0-24 órás időt, kifogyhatatlan energiát és minden rendelkezésre álló pénzt felhasználva, hogy kislányuknak segítsenek. A szerk. Judit blogja.)

8 évig lehet e úgy kudarcban élni, hogy az ember személyiségén ne hagyjon nyomot. Minden egyes nap úgy felkelni, hogy tudod, ismét meg fogod élni a tehetetlenség érzését, azt hogy mindegy mit csinálsz, hogy lesz e eredménye vagy sem, nem rajtad múlik. Minden egyes reggel szembesülni azzal, hogy a nap ugyanaz, ugyanúgy zajlik, minden változatlan. Nem lesz könnyebb, mert az én gyerekem nem fog idővel önállóan enni vagy inni vagy wc-re menni vagy elmondani miért sír, mi a baj vagy csak szórakoztatni magát. De talán a legnagyobb fájdalom az, hogy nem fogja azt se mondani, hogy anya szeretlek, tini korában meg azt, hogy anya utállak. Nincs visszajelzés. Persze vannak mosolyok és vannak reakciók, de IGAZI visszajelzés nincs. Nincs hétvége vagy szabadság és 18 éves korában sem fog kirepülni a családi fészekből.

Idővel hozzászoksz olyan dolgokhoz, melyekhez az elején azt hitted, nem lehet, sőt hónapokig, évekig pörögtél rajta. Most ezek a dolgok már a mindennapok részei. Már nem számolom, hogy naponta hány epilepsziás rohama van, mert nem tudok mit tenni. A skála minden fokát kipróbáltam a hagyományos gyógyszereken keresztül, a homeopátiáig, sőt az orvosi füvet is. Volt ketogén és nyers vegán étrenden is, hátha segít, de sajnos nem.

Van amikor legszívesebben sírnék, de inkább nevetek a saját tragikomédiámon. 8 éves, 100 cm felett van. Félig szobatiszta, nem kakil be a pelusba. Plázában vagyunk, jelez, hogy kakilnia kell. Nagykabátban rohanok vele az emeleti wc-re, úgy hogy a hátamon a hátizsák és tolom magam előtt a kerekesszékét. Alig férünk be a klotyóba. Levetkőztetem egy kézzel, hiszen a másikkal fognom kell, mert állni sem tud, meg ülni sem. Elvégzi a dolgát, de innen hogyan tovább? Hová tegyem le, hogy be tudjam pelenkázni? Meztelen seggel rohanok vele vissza a földszinten lévő fotelekhez és titkon remélem, hogy senki nem fog beszólni nekem, hogy a gyereket ne ott pelenkázzam vissza. Sírjak? Hát nem, nevetek a tragikomédiánkon.
Vannak olyan hetek, amikor az élet minden egyes nap belevágja a fejem abba, hogy nem tudok mit tenni, amikor minden nap sír több órát, de nem tudom miért és azt se tudom, mit tegyek, hogy abbahagyja, hogy meg tudjam nyugtatni, hogy jó kedve legyen. Egyszer volt a hírekben, hogy egy anya kiugrott az ablakon a koraszülött gyerekével. Vannak napok, amikor én is így érzek, mert így mi értelme van az életnek.

Ebben a 8 évben a hangok elismerték az önfeláldozásomat, dicsértek olyan dolgokért, melyek nekem nem voltak fontosak, lényegesek. Szépen vezetem a háztartást. Nekem ez nem fontos, nekem ez nem nagy dolog, nem érzem sikernek, nem tesz boldoggá. Amikor a munkámban sikert értem el, és elmeséltem, akkor dicsekvő és karrierista voltam. Egy idő után inkább nem meséltem.

A 8 évben sem tudtam teljesen kifordulni önmagamból, mert alapítványt alapítottam sérült gyermekek terápiáinak a támogatására, illetve tanultam.

De eljött egy pont, nem tudatosan és nem egyik napról a másikra, hanem szépen lassan csúsztam bele. NEM AKAROK A SAJÁT ÉLETEMBEN MÁRTÍR LENNI! Nem vagyok Teréz anya típus és emiatt nem sajnálkozom. Ahogy elkezdtem a „normál” életbe, a saját személyiségembe vissza orientálódni a környezet hangjai felerősödtek, elkezdték rosszállásukat kifejezni.

Nem akarok többet a négy fal között ülni és minden nap tornáztatni, fejleszteni, etetni, itatni, öltöztetni, pelenkázni. Imádom a gyermekem, de neki sem mártír anyára van szüksége. Egy szakasz lezárult az életemben és egy új kezdődik. Siker élményre szomjaztam. Arra hogy hatással legyek. Hogy lássam a befektetett munkám eredményét. Hogy újra megélhessem, hogy jó vagyok valamiben. Ha ez karrierizmus, hát akkor az vagyok. Karrierista. Azt akartam, hogy legyen, ami feltöltsön, hogy a minden napokat monotonizmusát tudjam csinálni. Nem akartam a sérült gyerekes mókuskerékbe tovább pörögni. Nem akartam 0-24 órában erről beszélni, ezzel foglalkozni, ebben élni. EGYEDÜL LENNI.

Hiányoztak az emberek, az hogy emberek között legyek, olyan emberek között, akiknek nincs sérült gyereke, hogy új ingerek érjenek. Hogy ne valakinek az anyukája legyek, hanem legyenek helyzetek, amikor én vagyok én, amikor van nevem, amikor tudják a nevem és nem azt mondják nekem, hogy anyuka így meg úgy.

A crossfit volt az első élet mentés. Minden edzésen volt sikerélmény. Meg tudom csinálni, rajtam múlik, ha gyakorlok, akkor meg fogom tanulni. A hangok elkezdtek erősödni. Család anyaként, minek járni sportolni. Aztán mások akarták helyettem meghatározni, mennyi napot kell sportolni menni, nekem mennyi napra van szükségem. „Nem vagy te élsportoló!” Amikor megtanultam valamit, például kötelet mászni és elmeséltem a válasz az volt rá, hogy „És ez az élet értelme?” Persze, hogy nem, de nagyon jó érzés megélni a fejlődést. Ez nekem örömet okoz. Amikor először felvettem 50 kilót és kinyomtam a fejem felé, azt mondtam az edző társamnak, hogy most megállok és megélem a pillanatot. A sikert. A boldogságot. És elkezdtem távolodni, minek mondjam el otthon, hogy edzeni voltam, ha csak stressz lesz belőle, minek mondjam el, hogy valami sikerült, ha úgy se tudnak velem együtt örülni. És bezárult egy másik kapu.

Karrierista vagyok. Nekem a sport nem volt elég. Hatással szeretnék lenni. Érezni szeretném, hogy van értelme annak, hogy minden nap kikelek az ágyból. Dolgozni akartam. És nem csak az alapítvány ügyeit intézni, hanem benne lenne az élet körfogásába. A hangok még erősebbek lettek. Minek dolgozni, nincs rá szükségem, nem fér bele az időmbe, a lányom rovására megy, rossz anya vagyok, stb…. Ne dolgozzak annyit, vegyek vissza, csak hobbiként csináljam. Nem nagyképűségből, de jó vagyok abban, amit csinálok, mert jó akarok lenni, mert jól akarom csinálni, mert nem hagyom annyiban, hanem megyek míg nem találok megoldást, mert fontos nekem, hogy a sikerélményt mások sikere által is megéljem. Nem tudtam, nem akartam vissza venni. Ez vagyok én. Szeretem a munkám. Nem szeretem a kereteket, szabályokat és hogy mások mondják meg, mit tehetek és mit nem. Én tudom mi a jó nekem és mi nem. Támogató környezetre vágyom, ahol hagynak repülni, nem olyanra, ahol a szárnyaimat akarják szegni. Azt a kérdést akarom hallani, hogyan csináljuk meg, nem azt hogy miért nem lehet megcsinálni valamit. Nem dobáltam tányérokat, nem az én stílusom, csak sírtam.

Szétesett az életem, mert ami nekem fontos volt, ami nekem számított, a közvetlen környezetemben rosszállást eredményezett. A folyamatos stressz a csontomig hatolt, túl sok volt. Nem ment. A lányom elég, nem megy, hogy még más területeken is harcoljak, csak azért, hogy ÉLJEK.

Kiléptem. Elhagytam a családom. (A lányát nem hagyta el, ez lehet nem egyértelmű az írásból, csak Juditnak az. A Szerk.) Úgy éreztem nincs remény. Túl nagy szakadék van a nézeteink között. Mindenki hülyének nézett, hogy sérült gyerekkel, hogyan merem ezt megtenni, hogy elment az eszem és azt kaptam, hogy „szög vagyok a koporsón”. Én csak önfeledten szeretnék nevetni. Nem gyomorgörcsben tengetni a mindennapokat.

Vannak terveim, és vannak, akik mellettem állnak, támogatnak, segítenek az utamon. Belebukok, lehet. De aki nem mer, az nem nyer.