Ha levelet írnék, annak aki rámordibált a kocsiból.
Ha levelet írnék annak , aki rám ordibált a kocsiból, úgy kezdeném, hogy Kedves Barom! Ugyanis egyáltalán nem volt igaza, csakis kizárólag nekem, már ahogy ez a közlekedési baleseteknél mindkét fél szerint lenni szokott.
Leírnám neki, hogy amikor a parkoló bejáratához gurulva láttam nincs már hely, ki akartam tolatni, hogy átmenjek az út másik oldalán lévő szintén nyitott, fizetős parkolóba. Annyira nem nagy szám. Mögöttem volt, feltételezem parkolni akart ő is. Én hátranéztem, láttam elkezdett tolatni, nyilván, hogy ki tudjak állni de leginkább azért, hogy ő maga is másik hely után nézzen, vagy mit bánom én mit akart csinálni. Kitolattam hát, talán egy laza felemelt kézmozdulattal jeleztem és hangosan mondtam is köszi! Mivel semmi jelét nem adta, hogy elindulna, elindultam én és balra befordultam a kb 5 méterre lévő másik parkolóba, beálltam az első szabad helyre még indexeltem is, ahogy azt kell. No de ekkor már folyt az ordibálás, az az igazi anyázós fajta, komolyan, mint a filmekben félig kilógott az ablakon és a kezét rázta felém. Igazából nem is a sofőr, hanem az anyósülésen lévő bajuszos húzta fel magát rajtam és ő kiabált, hogy mi az istent csinálok én?, mindezt azért hosszabban nem egy tőmondatos kérdéssel.
Kérdésére ugyanazt írnám neki, amit akkor torkaszakadtamból visszaüvöltöttem – csak ugye így olvasva nem olyan durva, hogy – “mit? kitolattam, mert tele volt a parkoló és átállok a másikba. És igen, a másik parkoló első szabad helyére beállok.” Mert ugye ez meg már végképp nem tetszett a Kedves Baromnak, hogy egy ilyen jelenet után még csillagos ötössel leparkoltam a legközelebbi helyen. Amúgy jól vezetek. Tényleg jól. Egyetlen egyszer koccantam, amikor egy álló kocsisor nagyon lassan megindult, én az előző lámpától érkeztem egész nagy lendülettel és későn vettem észre, hogy az előttem lévő kocsi tulajdonképpen még áll, pedig már zöld a lámpája, így egy icipicit nekimentem. Ekkor voltam válófélben. A másik balesetet nem számítom, amikor tükörjégen megcsúszott a nyári gumis kocsi és felborult. A menteni érkezett tűzoltósok, rendőrök, szemem láttárá vágódtak el a jégen, a pirosak meg mentek is tovább mert 500 méterenként akadt árokból kiemelendő kocsi, a mi fejrefordulásunk meg nem volt olyan durva mivel saját lábunkon (hasunkon) ki tudtunk mászni a kocsiból. Szóval az elmúlt 18 évben ennyi.
A Kedves Barom meg még szidott szidott, gondolom sokkal durvábban, mint a csészetörő néger bébit az anyja. Egyszerre szálltunk ki a kocsiból, 1 méterre egymástól, én segítettem Mannuskának kiszállni így még közelebb kerültünk. Szerintem már előbb is észrevette, hogy piros sapi van rajtam a negyven fok ellenére. Nem hiszem, hogy végig futott az agyán talán kemoterápia miatt hullott ki a hajam és azért van a kopasz fejemen turbán, de mindenesetre a fizikai közellétre abbahagyta a kiabálást. Már csak azért sem hiszem, hogy bármi szánalom féle miatt nem folytatta a szavakkal verést, -ugyanis kiderült egy hivatalba tartunk és ott tüntetőleg – a nagy szockó üvegajtót megtartva három embert is beengedett majd bennünket nem.
Azt nem írnám meg neki hogy korábban még soha nem kiabáltam idegennel. (Tudom, jön a kérdés, hogy akkor melyik ismerősömmel kiabáltam, de ez maradjon a gyereknevelős levél része.) Csakhogy most minden arról szól, ne hordozzak magamban feszültséget, bár meg merem kockáztatni a pszichológusom nem efféle feszültséglevezetésre gondolt.
Muszáj változtatnom valamit a rosszul rögzült, magamra káros reakcióimon, különben visszatérhet a rák. Nagy valószínűséggel nem az utcai ordítozás lesz a megoldás, ezt azonnal éreztem és elég hamar már hangosan nevettem magamon.
A gyors és drasztikus hangulatváltozásom miatt még nehezebb volt elmagyarázni Mannuskának mi történt, ki mit vajon miért mondott és miért úgy. Amúgy nem hatotta meg annyira. A gyerekek figyelnek, kérdeznek és elfogadnak, nem minősítenek, azt mi felnőttek csináljuk és adjuk a szájukba a megoldást.
Az egyik Simonton gyakorlatnál, a neheztelés elengedésénél segít, ha egy megtörtént eseményt, amikor valaki felcseszett – hivatalosan, akire neheztelek – kívülről figyeljük meg, mintha én csak egy épp arra sétáló lennék. Gyakorlásnak a mostani eseményt kívülről egy járdaszigetről figyelve, Mannuska kezét fogva így nézne ki:
Látok egy tűzpiros turbános jól szituált nőt (nem gondolom hogy rákos, mivel korábban fogalmam sem volt hogy rákos emberek sétálgatnak az utcán, vagy éppen vezetnek) aki ordítozik egy nem túl jólszituált férfival, és érzem, hogy nagy valószínűséggel a nőnek van igaza, de az önkifejezése megkérdőjelezi a jól szituáltságát és az igazát is. Vagy talán azt gondolom, hogy két barom, és tovább nincs is időm gondolkodni, csak válaszolni Mannuska özönlő kérdéseire, hogy szerintem miért kiabált a néni és miért kiabált a bácsi és szerintem kinek van igaza és ki milyen szeletét látta az igazság gömbnek. Mert már az 5 éves gyerekem is tudja, hogy az igazság egy nagy gömb, amit csak akkor látunk egészen, ha kívülről körberepüljük.
Ui ez lenne: Köszönöm a lehetőséget, hogy egy percre kipróbálhattam milyen közlekedési feszkós üvöltözős baromnak lenni.