Konkoly Éva és nem Eva – Vendégposzt – Ohh de régen vártam! Köszönöm

Évát tizensok éve ismerem. Ohh, nem! Huszonpár. Azta!

Alig töltöttünk együtt néhány évet a gimiben, elköltözött. Ez a rövid idő is elég volt sok mindenre, főleg arra, hogy tudjam mennyire sokat adott nekem. Szerintem fogalma sincs róla, de ő ismertetett meg a kultúra sznobizmustól minden tekintetben mentes szeretetével. Filmekkel, színházzal, zenékkel, festőkkel, írókkal, kritikusokkal, folyóiratokkal, divattal. Tizenévesen ő adott a kezembe– övébe meg édesanyja – olyan könyveket, amelyek olvasása közben megismertem az irodalmi gyönyört, Puskin, Victor Hugo, Márquez, hogy csak néhányat említsek.

Éva vicces! Egy igényes, intelligens, utánozhatatlan szórakoztató. A zürichi operaszínház színpadán a 400 amatőr énekes között énekel az évadnyitón, miért ne, ha már ott lakik, tud énekelni is, meg épp ráér.

Éva él! A szó legszorosabb értelmében.

Megkértem írjon egy vendég posztot, töltsön ide egy kis pezsgőt pezsgést!

img_8909

A nosztalgiáról

A nosztalgia jelentése szótár szerint sóvárgás, vágyakozás távoli, elmúlt, elveszett dolgok, érzések iránt. A görög ‘nosztosz‘ hazatérés és ‘algosz‘ fájdalom szavakból ered.

A hazatérés szó számomra a kulcs, a nosztalgia oka, okozója, mozgató ereje. Az idei év a nosztalgia éve mert pontosan 10 évvel ezelőtt hagytam magam mögött az országot, és bár ez annyira nem kerek évforduló, de 22 évvel ezelőtt az alföldi kisvárost, ahol születtem. Számtalan hazatérés, otthonról itthonra utazás van már mögöttem, rengeteg be- és kicsomagolt bőrönddel melyeknek tartalma az évek során egyre változatosabbá és bizarabbá válik, gyakran el is gondolkodom rajta ha egyszer egy vámos arra vetemedne hogy belenézzen elég sok váratlan dologgal kellene szembesülnie; a magyar túró és Túró Rudi, az Elnett hajlakk, a “minikekk” hegyek, és biocitrom halmokon, az angol mustárok, és kacsazsír illetve comb kombináció csak néhány nagyon alapvető részei a szállítmányaimnak.

A gyerekeknek mondtam múlt héten indulás előtt néhány nappal, hogy készítsék össze ők is az uticsomagukat mert másnap indulunk HAZA. Erre ők zavarodottan néztek rám, mire helyesbítettem hogy Magyarországra. A filozófus fiam pedig gyorsan hozzátette, igen mami, mert neked két hazád van. Van itthon és otthon. Alföld és Alpok.

De minden hazatérés más. Már nem fakadok sírva azon hogy a gyerekeim nem fognak iskolai ünnepségen Petőfit szavalni, az Altatót fújják mindketten, egyelőre ezzel beérem. És azzal is, hogy a fiam új idolja a magyar kapus, mert összeköti őket a szürke mackónadrág (a fiam legszívesebben csak abban járna). És szeretik a túrórudit, a lángost és a téli szalámit, és a Balaton szeletet, és a Balatont, és beszélnek sokat és gyönyörűen magyarul. És magyar zászlót rajzolnak a születésnapi lapomra. Mert én magyar vagyok, és félig ők is azok, és soha nem volt akkora nemzeti öntudatom mint most mikor már nem élek az országban.

De az igazi nosztalgia nem ez. Az igazán “hardcore” nosztalgia rohamok váratlanul és kiszámíthatatlanul törnek rám a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben. Járom az alföldi kisváros utcáit gyerekkel vagy anélkül és BUMM. A “rock kocsma”, ahol épp koncert van visszarepít a Deák Bill Gyula koncertre ahol együtt buliztunk KK-val, TK-val és SGvel. A kevert, a boroskóla, a barackbarack émelyítő illata csapja meg lelki szagloszervemet. A gimnázium sárga épülete (ahová most a jóval fiatalabb húgom jár) kémia órákat idéz ahol semmit nem értettem és virágokkal díszítettem az amúgy teljesen üres dolgozatlapomat. Földrajz órák amikor kilógtunk kocsmázni… Magyar órák ahol SGvel azzal szórakoztattuk magunkat hogy a Dzsízösz Krájszt Szupersztár dalszövegeit írtuk le fonetikusan és sírva röhögünk (hú ár jú, vát hev jú székrifájszd?) Az iszonyatos tornaórák ahol KK csak a rokoni szálainkra való tekintettel választott be a csapatába mikor kosaraztunk, amiért persze iszonyú hálás voltam mindig (köszi) mert szörnyen béna voltam és utáltam az egészet kimondhatatlanul. A csillebérci építőtábor, a HOBO koncert amire nem mentünk, az első sziget, az elszakadt bőröv (Éva derekán táncolás közben szakadt el a bőr öve, a szerk.), az EFOTT ahol kidőltem mielőtt odaértünk, a kultúros diszkók es a tequila (most is hánynom kell ha eszembejut) Katinéni rizskosárkái! A virágos “kisruhák”…. és megannyi Más szebbnél szebb pillanat…

Majd jövünk vissza itthonról haza. És következik a 1-2-3 napig tartó pangó üresség. Amikor még nem jó az itthonlevés, de nagyon hiányzik az otthonlét. Aztán szépen lassan visszarázódok a szép és rendszerezett alpesi kerékvágásba és elhalványulnak az emlékek és nem tör rám már a nagy magyar nosztalgia. Kivéve persze azokat a pillanatokat mikor a férjemmel beszélgetve annyira hiányozna egy frappáns magyar kifejezés aminek nincs jó angol megfelelője. De ilyenkor lefordítom angolra hogy például nem őriztünk mi disznót együtt… Külön büszkeséggel tölt el hogy a “behind God’s back” mint istenhátamögötti állandó része lett az ő szókincsének. A gyerekek pedig kívülről fújják a Fehérlófiát Bëlga változatban.

Szóval persze jó minden és szép minden, de azért az utóbbi időkben észrevettem, hogy hangsúlyos mozdulattal teszem fel a nevem kezdőbetűjére az ékezetet. Mert az nem akarom, hogy nevemről lehulljon az ékezet…