Na, ilyen volt a nagyapám. Fogalmam sincs ezt gyerekként hogyan élte meg, csak a köszöntés mellőzésére emlékszem, ahogy rohanva kiabáltuk oda neki a boldogszülinapotboldognévnapot-ot és iszkoltunk a Miku csomagokért, amiket már az ablakból láttunk csillogni.

Két szívbemarkoló történet jut eszembe nagypapámról, de így Karácsony közeledtével épp elég lesz az egyiket leírni a gyengébb idegzetűek kedvéért, vagyis magamért.

Nagypapám nagy hatalmas ember volt. Rengeteget dolgozott munkahelyén (ÁFÉSZ), otthon az üveges műhelyében, a ház körül, kinn a földeken, ellátta birkáit, saját kézzel építette lányai házait. Szerette mindet, imádott jönni-menni-intézkedni! Állandóan dolgozott. Mai szemmel nézve vállalkozónak vagy individual contributornak tudnám elképzelni.

Míg napközben rendíthetetlenül hangosan káromkodott, tulajdonképp mindenen, szidta a garázskaput, kutyaházat vagy ami épp elébe került, addig éjszaka télen is három óránként  kijárt cumisüvegből szoptatni a kisbárányokat ha az anyjuk elutasította őket. Nagymamám sokszor mosolyogva megjegyezte, biztosan azt hiszik az utcán közlekedők, Miklós öli a családot, annyira kiabált, de nem, velünk sosem. Nagyszüleim közt volt egy szóbeli szerződés vagyis egy egyoldalú megállapodás, mely szerint nagypapám egy ujjal sem érhet a gyerekekhez és a mondatnak nem volt folytatása, mi lesz akkor ha mégis bántaná őket. Az unokák is megörökölték ezt a kiváltságot és jóban is voltunk, nagyon. TK 24-52 volt a rendszáma a piros Wartburgjának, amin megtanított vezetni, vagyis 12 évesen odaadta a határban, “Mennyé Lyányom!” instrukcióval, ő vasvillázta tovább a szalmát.

Amikor a nővérem meghalt hátrahagyott maga után egy fekete kiscicát. A nagyszüleim fogadták be és a következő 15 évben bármilyen, a ház körül megforduló macska Cili leszármazottjának volt tekintendő. Bár a macskákat úgy általában senki nem kedvelte, innentől minden doromboló állatnak tisztes helye volt a portán, legalábbis ételt italt kaptak, meg minimál simogatást.

Aztán nagymamám is elment és nagypapám, az a nagy hatalmas ember egyedül maradt, öregen, fáradtan. Vagyis egy kiscicával, aki egyre többször került az ölébe és görbe ujjai alatt dorombolt naphosszat míg ő csendben üldögélt kinn a friss levegőn. Ezt a kis jószágot különösen szívébe zárta és még a szobába is beengedte ősz végétől, ő is Cili volt. Öregségére nagyapám már nagyon nagyot hallott. Előttem van, ahogy egyik kezével segít tartani a másik könyökét, így próbálja óriás ujjaival beállítani a hallókészülékén lévő pici pöcköt, halljon valamit belőlünk, ha átmentünk látogatóba.
Egyik nap mondta: elveszett a kiscica, sehol nem találja. Hívogatta, szólongatta, de Cili nem került elő, láttam rajta, bánkódik miatta. Napok teltek el így és csak abban bízott, hogy biztosan jó kis egerésző helyre lelt valamelyik szomszéd padlásán.

Hetekkel később találta meg a cicát a belső szobában. Valahogy besurrant oda a szerencsétlen, nagypapám meg nem vette észre és rázárta az ajtót. Napokig nyivákolhatott, de ő nem hallotta, pedig csak egy vékony fal választotta el őket egymástól.

Boldog névnapot, boldog születésnapot!  Ma lenne 84 éves nagypapám.