Véletlenül (persze véletlenül!) találtam rá a Terézanyus pályázatra. Nem sokat tudtam róluk, annyi megvolt, hogy Rácz Zsuzsa, meg a nagy sikerű vicces Terézanyu könyv, meg a könyvből készült film, de több nem, hogy kik ők, meg mit csinálnak, fogalmam se volt. A pályázati felhívás címe azonban egyértelmű, hogy nekem szólt: Mersz-e bátor lenni? Sőt olyannyira provokatívnak éreztem a nekem szögezett kérdést, hogy tudtam, tutti hogy jelentkezni fogok és az is hót ziher, hogy nem írni fogok, hanem videót küldeni, csak azért is. Én. Kamerába beszélni.

Aztán ment a kifogás, hogy majd megcsinálom a felvételt, ha ki leszek sminkelve, vagy majd, ha kisüt a nap és kimegyek a kertbe (na arra azóta is várhatnék) meg hogyha alszik a gyerek, ilyenek. No meg a téma is kavargott, változott napról napra, mit szűkítsek bele 1 maximum 1,5 percbe, mitől vagyok én bátor. (Ha ha ha, nem is az a kérdés, hogy mit mondjak, hanem, hogy melyiket. Ez nagyon jó!)

Aztán egyszer csak meguntam a patókpáloskodást – ez az egyik amiből elegem van amúgy is – tükörbe néztem szennyes ruha mosógépbe pakolás közben és magamnak szögeztem a kérdés: Akarom azt a videót vagy nem? Akarom. És már masíroztam is be kislányom szobájába, kifestetlenül, átöltözetlenül barátnőmtől örökölt melegítő felsőben, ide-oda forgatva egy ideig a telefont hogyan is kell selfi videót csinálni és felmondtam, amit akartam, ha jól számolom csak két hiba volt benne, de nem vettem újra. Send. Ezittaz:

Két héttel később ott álltam Dobó Katával egy színpadon, akibe ha valaki nem volt szerelmes a kilencvenes években kiberobbanó pepsi reklám után, vagy nem igézett meg szeme, haja, akkor annak homályos volt a tévéje. Kata adta át nekem a legjobb videó díját és amikor meghatódottságomban halkan megköszöntem neki, ő háttal a kameráknak, mikrofonját maga mellé leengedve szemembe nézve mondta: Ugyan már, mi köszönjük, hogy itt vagy!

Amikor a hivatalos része lement a díjátadónak, olyan lelki ürítésen és újratöltésen voltam túl, amilyet még nem tapasztaltam nyilvános helyen. Nem fogom tudni leírni milyen ez a terézanyus esemény, csak azt tudom, hogy leírhatatlansága a szervezőknek, zsűrinek és a résztvevőknek köszönhető. Csak egy példa, amikor az elején beléptünk Attilával az ajtón, Rácz Zsuzsa messziről integetett, és köszönt, hogy Szia Kata, én meg visszaköszöntem, bár biztos voltam benne összekevert valakivel, pedig nem. A videóról ismert már meg.

Nincs mázga, nincs kínos mosoly, nincs feszengés, csak testi lelki elengedés és a színvonalas látottak, hallottak teljes megélése. Én még ilyen rendezvényen nem voltam, amikor nem a résztvevő hírességekről szól az este, hanem a meghívottakról, ráadásul őszinte érdeklődéssel, tisztelettel, legnagyobb támogatással, szeretettel. Mint egy fordított színház. A közel 3 órás rendezvényen minden díjazott írást felolvastak, megmutatták a videómat, mindezt a zsűri őszinte kommentálásával, érdekes, vicces-sírós átkötéseivel, történeteivel, amiből tudod, hogy átolvasták a pályaműveket, készültek, egyébként meg ők is teljesen kész vannak és ülnek velünk együtt a lelkicentrifugában.

A hivatalos rész végeztével – mint később kiderült nem csak én, de a legtöbben – a fenti mosóprogramtól kissé megrészegülve bolyongtunk a fotózkodó-szendvicses asztal-italos pult és wc között. Én odakóvályogtam vizet venni magamhoz, gondoltam szomjas lehetek ennyi idő után, és akkor szólított meg Pásztor Anna (Anna and the Barbies énekese). Anna Kezdjetek el élni lélekszaggató dala a betegségem elején irgalmatlan tükörként magasodott elém, de ma már simán fütyörészem a dalocskát és esti fürdetés közben, Mannuska is énekelgeti. Én jól belejöttem ebbe a kezdjetek el élnibe, csak kár, hogy a szakadék szélén kezdtem el stepp táncot tanulni, jegyeztem meg valamelyik nap Attilának.

Szóval Anna ott az üdítős pultnál, ha nem is szó szerint két kezével, de két szép szemével és lendületes kedvességével mintegy megrázva vállaimat azt mondta: Kata neked beszélned kell! Állj ki emberek elé, mindegy miről, de valamiről beszélj, ami a tiéd, és adj nekik erőt! Mondott még jókat és szépeket, beszélgettünk egy ideig, ezeket eltettem magamnak, nagyon jó volt. Nem tudom létezik-e ilyen, vagyis itt van, létezik, Anna egy új kaput nyitott ki bennem, a beszédét. Meglátjuk hová vezet.

Na, de visszatérve akkor mi is ez a terézanyus társaság. Nem csodálkozom, hogy nem látni őket óriás plakáton és nem ugrik fel bezárhatatlan hirdetésük kedvenc oldalaimat olvasgatva a neten, mert ami a nevében is van, olyan Teréz anyusan, nőiesen, szépen csendben ott segítenek ahol kell, ha kell hegyeket tolnak el, ha nem bírják, akkor kis modell kalapácsukkal felmennek a tetejére és ott kezdik meg a munkát, a hegy kavicsokká aprítását. Írnak, beszélnek, tesznek, gyűjtenek, tabukat döntenek, lelkeket felemelnek és leginkább bátorítanak, hogy ne féljünk és hogy nem vagyunk egyedül, semmiben. A félelemre egyébként van egy receptjük. Ha már minden dugába dőlt, ha nem sikerül felül kerekedni a félelmen, bár mindent megpróbáltál a legyőzésére, egy valami még csak maradt. Az ugatás. Szembe kell ugatni a félelmet. Úgy értem szó szerint. Sőt másnak is lehet ugatni. Így történhetett meg, hogy minap körülbelül 200 másik nővel ugattam egy megadott időpontban, így segítve egyik társunkat, aki komoly megmérettetés előtt állt abban az órában. Va va va va va va va va va vau vau vau vau vauuuuuuuuu. Va.