Arra gondoltam, hogy a 100. posztot megírom nektek magyarul. Igyekszem összeszedett lenni, bár most épp ellenem dolgozik pár jéger, ami … végülis annyira nem nagy baj. Legalábbis asszem voltam már ennél sokkal nagyobb bajban.
Mindenki vagy ünnepelje, vagy bocsássa meg, hogy Tankcsapda idézettel indítottam ott fönn, de azt hiszem, hogy legtöbbször jó az első megérzésre hallgatni és most pontosan ez volt az a sor, ami beugrott amikor Kata megkért: „Kérlek, te írd meg a századik posztot a blogra”.
Szóval itt vagyok, ünnepélyes a pillanat és Lukács Laci haját fújja a ventillátor. Én pedig széttárt karokkal állok, nézem magam kívülről és gondolkodom: vajon most olyat írjak, ami simogató, üdítő és kellemes, vagy karcoljak, mint a smirgli?
Mindkettőnek volna helye, de a smirgli mégis jobban passzol. Hiába szeretjük a kényelmet, a simogatást, a kedvességet – mégis a dörzspapír az, ami kifaragja a szobrot a rideg téglatestből. Ha elképzeljük magunkat, mint egy el nem készült szobrot, szükség van egy durva eszközre, ami segít kifaragni és megmutatni, hogy kik is vagyunk valójában. Egy selyemdarab nem fog segíteni, legalábbis a munka elején semmiképp.
Sőt, ha maradunk a szobrász analógiánál, a dörzspapír sem elég, a véső lesz az első lépés. A véső és a kalapács. Egyik sem kellemes. Az elején bizony oda kell b* rendesen, hogy haladjon az ember, és minden suhintás óriási szenvedés. Nagyon kellemetlen minden mozdulat, egészen addig, amíg meg nem ismerjük a szobor sziluettjét és el nem kezdjük csodálni. De előtte minden egyes faragás fájdalmas, érthetetlen és legtöbbször értelmetlennek tűnik. Sajog mindenünk, panaszkodunk, nyavalygunk, majd eljön egy fordulópont, ahonnan…
Ahonnan rá-eszmélünk a valódi formánkra. Ráismerünk végre magunkra. Hirtelen megszeretjük önmagunkat, az igazi valónkat és értelmet nyer visszamenőleg minden szenvedésünk, hirtelen szükségtelenné válik minden rólunk lefaragott darab. Látjuk már, hogy nem hiányoznak, nélkülük is tudunk létezni, sőt. Mostmár nélkülük kell, hogy létezzünk és éljünk és példát mutassunk. Hogy mások se ijedjenek meg a durva kezdetektől.
Ez az ami mindenkinek erőt adhat a horzsolások közepette. Az, ha érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Minden dörzspapír-szenvedésünknek megvan a párja a világban, és minden velünk együttérző lélek az erőnket táplálja – és viszont. Borzasztó leírni, de jó látni: nincs olyan baj a világban, mellyel egyedül lennénk. Minden szörnyűségben van társunk, aki velünk – valahol, valamiért – együtt-érez és együtt-szenved.
Azt, hogy hol van ebben a kötelező szenvedés örvényben az igazság, nem tisztem eldönteni. De azt tapasztalatból tudom, hogy ha a szenvedésre nem csapásként tekintünk, hanem dörzspapírként, mellyel végül magunkat fejleszthetjük, akkor csodákat művelhetünk. Ezzel a szemüveggel nézve a bennünk szunnyadó hit ereje akkorára nőhet, hogy teljesen reménytelen helyzetekből jing-jang egyensúlyt, majd később megvalósult álmokat szőhetünk.
Ezek azok az álmok, amelyek egy végtelen és félelmetes sötétségben születnek a világegyetemben … de az a néhány fénypötty az égbolton mégis reménytelivé, majd élő valóssággá varázsolhatja őket. Tudjuk, hogy ennek az ősi fény-árnyék játéknak megvan a helye a világban és azt is tudjuk, hogy a sötétség egyedül nem győzhet, sohasem. Mi vagyunk a fény és ha bámit megmozdított benned ez a pár sor, te is a fény gyermeke vagy.
Ezért kell összekapaszkodnunk. Írásban, szóban, gondolatban, lélekben, színekben és hangokban – mindegy a csatorna, csak tudjuk: ott vagyunk velünk. Mindenki ugyanazt a cuccot szívja és ugyanazt a füstöt fújja: szeressetek bátran újra meg újra.