Anyukám szerint túlmotiváltam a gyereket. Szerintem nem pont jó helyen használt egy idegen szót, mert inkább ideillene, hogy túl stimuláltam, de a lényeg ugyanaz – nem hagytam egyedül játszani, nézelődni, mindig rajta lógtam és kommentáltam a dolgokat. (Ohh, nagyon gáz! Visszanézve.)
Anya 40 évig volt óvónő és ráadásul a top quality fajtából, de én teljesen figyelmen kívül hagytam ahagyjadmáraztagyereket felkiáltásait és meg voltam győződve, nekem van igazam mindenben a gyerekem nevelésével kapcsolatban. Alap, én vagyok az anyja. Nagy felismerés mára, nem biztos, hogy én tudom a legjobban, mi is a legjobb a gyerekemnek. Nyilván az adott pillanatban a legjobb belátásom szerint csinálom, de sajnos tényleg fatális hülyeség jöhetnek ki belőle, amik akár hosszú távra is kihatnak. És ez így megy nemzedékről nemzedékre …
Szóval nem hagytam. Hagyni kellett volna. Hogy csak úgy legyen. Feküdjön az ágyon, amikor még megfordulni sem bír, kússzon ide-oda a maga kedvéért, amikor már tud kúszni. Nem ugrani azonnal és szórakoztatni valamivel, ha megnyikkan. Néha. Egyedül hagyni. Nem (csak) azért, hogy én csinálni tudjam a dolgom (pl. elmosogassak), hanem mert elvettem tőle a lehetőséget hogy flow-ban legyen. Pedig a gyerekek aztán öszönösen tudnák mi a flow élmény, anélkül is, hogy elolvasták volna Csíkszentmihályi Mihály könyvét. Most iszom a levét és ő is.
Szerencsére még lehet javítani és azon az úton vagyunk, tanulja ő is én is. Nem késő. Soha, semmi sem késő! Nagy szavak! Meg közhelyes. De tényleg, semmi nem késő! Szerencsére az sem lett késő, hogy elkezdjék a kemoterápiás kezelésem, pedig az Onkológia Intézet igazgatója azt mondta nekem az onkológiai bizottság megbeszélésen. Úgyhogy Mannuskát se “később” még megtanítani hogyan foglalja el magát boldogan.
A második gyerek már előnnyel indul. Amikor pár hónaposan először felfedezi a kezét és nézegeti, nem ugrok oda, és duruzsolom, hogy Kicsikém igen ez a kezed, a jobb kezed és nem kezdem mondókába szedve felsorolni az ujjait, amit lát.
Jajj de jó!