A Simonton terápiában a meditálás egyik része, hogy elképzeljük magunkat a közelebbi, távolabbi jövőben. A pszichológus szerint töben abba a hibába esnek, hogy várják az 5 év tünetmentességet, tovább nem is gondolkodnak és utána hirtelen meghalnak.
Úgyhogy tessék csak nyugodtan nagyot álmodni! Sőt, kötelező!
Amióta elkezdtem ezt a terápiát, azt képzelem el, hogy ülök gyógyultan Karácsonykor a gyerekeimmel a világító fánál. Felépültem mindenből, a kezelésekből, a műtétből, tudom már tartani Némót, Mannuskát átkarolom és hajam is van már, készülhet a fotó. A fehér-kék csíkos felső is megvan hozzá pontosan.
Ez még megvalósulhat, de sajnos nem teljes terjedelemben. Addig előttem van még egy nem tervezett műtét és a legrosszabb forgatókönyv szerint az adventi készülődés közepette 5 hétig naponta be kell ugranom a sugárközpontba és ott üldögélni a kórházi karácsonyfa árnyékában. Gondolom lesz fájuk, ha nem, viszek egyet. Na jó, ezt nem gondolom tovább, mert túl jó a fantáziám és nem ezt a képet akarom beleégetni az agyamba.
Hanem azt, hogy megvárom míg törölgetem Némó krokodil könnyeit, amikor elesik kismotorjával és lehorzsolja a térdét. Megvárom míg ákombákom betűit formálva rajzol egy tökéletes fordított Z betűt és mosolyogva büszkén mutatja, Nézd, anya! Megvárom míg a szobája ajtajára kitesz egy Fuck Off táblát és üvölt benn a zenének nem nevezhető hangzavar. Megvárom míg a telefonban leterkóz, mert a barátaival lófrál. Megvárom míg remegő hangon, sírva hív fel a kórházból, hogy anya, megszületett a gyerekem!
Megvárom!