“Fel sem fogja majd, hogy született egy gyereke” – súgta oda a pszichológus a nőgyógyászomnak az onko-team megbeszélésen. Én nem hallottam, csak azt amit az onkológia intézet vezetője mondott, hogy “Katának már úgyis késő” és aztán amit a nőgyógyászat vezetője hozzátett kedvesen: “Kedves Kata, holnap 13 órakor lesz a szülés.” Nem mertem megkérdezni mert nem akartam hallani akkor és ott mi az, hogy késő számomra.
Bár éjszakánként sokszor a csontomig hatolt a halától való félelem, a császár után pár héttel a pszichológushoz legfontosabb témának mégis azt vittem, hogy mennyire megviselt az időzített szülés, és hogy kivették belőlem a gyerekem. Ahogy mentünk bele a beszélgetésbe, egyszer csak hangosan kitört belőlem a sírás és felkiáltottam:
- Két gyerekem van, egyiket sem én szültem!
- Mé’ ki szülte? Én? – tette fel a kijózanító kérdést Réka. Mert igaz, hogy a pszichológusnál legálisan lehet hülyeségeket mondani, de szerencsére nem sokáig engedik azt ragozni.
Arról is megnyugtatott, hogy ez igen súlyos téma, kell vele foglalkozni, a császárral és az időre szüléssel is. Hozzátette nem én vagyok az egyedüli aki ezekkel küzd. Gondoltam.
Szóval házi feladatnak kaptam, írjam le a szülés minden részletét. Mindent amire emlékszem, amilyen részleteséggel csak tudom. A történések mellett térjek ki a szagokra, színekre, hangokra.
A Simonton terápia emberére talált nálam, mert a képzeletre épít, akár a korábbi neheztelések leküzdésében akár önmagunk gyógyításában, ahogyan például a fehér vérsejtek fémbetétes bakancsaikkal tapossák ki a szuszt a rákos sejtekből, aztán aknavetővel lövik ki azokat az univerzumba. Imádom, mert képzelgésben jó vagyok!
Réka most is ezt hívta segítségül, amikor vittem egy hét múlva az irományt a szülés élményemről. Leküldött alfába és felolvasta. Én meg sírtam és mosolyogtam és sírtam és mosolyogtam.
Így szólt:
Cím: Szülés, születés, Benike
Császár variálás pénteken, nem csütörtökön.
Indulás. Gabika előtte még eljött hozzánk.
Kertészt le kell mondani.
Egy kiengedett hosszú hajas, nagy pocakos selfi a fürdőszobai tükörben.
A szélfogó ajtajában megzavarodok és könyörgök Attilának, hogy ne Némóra kereszteljük a babát, ahogyan terveztük, mert a rajzfilmben az anya meghal, mielőtt megszületett volna a gyereke. Attila megigéri, hogy a második nevét hozzuk előre, és Némóra változtatjuk, ha meggyógyultam. Megnyugszom, mehetünk.
Szülőszoba. Nőgyógyász vizsgálatok. Lehet választanom, beöntést nem kérek. Piros papucs, fehér zokni felvesz, Benike szívhangját hallom a rámkötött gépből. Megkapom az epidurális érzéstelenítőt, de csak a jobb lábam zsibbad le, jön a kerekes ágy, Attilának puszi, betolnak a műtőbe.
A nőgyógyászom nem ismerem meg, csak amikor megszólal, mert be van már öltözve, világos kék színű sapka, maszk és szemüveg is van rajta, nem is láttam még szemüvegben. Felbotorkálok a műtős ágyra, a beteghordó segít, érdekes érzés hogy az egyik lábam béna.
Balra fordítom a fejem és az üvegablaknál látom Attilát. Körülöttem egy virágos sapkás műtős néni, nagyon kedves. Az aneszteziológus a fejét a falnak vetve ül, néha elalszik. Én Jézus pózban kifeszítve. A hasam előtt felhúznak egy falat zöld lepedőből. Megérkezik az intézet igazgató, két külföldi diákkal, egyik egy izraeli lány, lekennek fertőtlenítővel, rajt.
Kis hányinger, azonnal ugranak, adnak valamit az infúzióba, elmúlik.
Műtét, műtét. Attilára néha kitekintek és mosolygok, látom hozzá többen odamennek és néhány szót váltanak vele.
A műtét közben minimális a beszéd, nem úgy, mint a filmekben, pedig vannak benn vagy 8-an. A doki nagyon röviden elmondja a rezidenseknek miért van a császár: the mother has breast cancer.
A virágos sapkás kedves műtős néni szól, hogy a gyomromban érezhetek nyomást, most nyomják ki a babát belőlem.
Megszületik Benike. Felsír. Én belőlem is kitör a sírás, a virágos sapkás kedves néni törli a könnyeim. Benikét a szülésznő tartja, látom kis kapálózó végtagjait, melyek amennyien vannak a szélrózsa annyi irányába állnak. Odatartja az arcomhoz. Az ő kis arcát nem látom, csak a hajas fejecskéjét és a átfut az agyamon, hogyha rátoljuk a kemót mielőtt megszületett volna, most valószínű nem lenne haja.
“Anya puszi” mondja a szülésznő, kis kobakját megpuszilom a sírós számmal és viszi is. Istenem, de gyönyörű, de puha és milyen selymes!
Attila eltűnik az üvegablakból, tudom, hogy megy a fiával.
Aztán már csak az utómunka.
Attila visszatér az ablak mögé, ragyog az arca. 13:40 megszületett a gyerekünk.
Visszatolnak a szobába, fekszem lebénult alsó testtel. A nőgyógyász lemegy megnézni Benikét, mikor visszajön leül az ágyam szélére és elmondja a baba jól van. “Egy élet megvan” mondom mosolyogva és elfordulok, mert sírásra görbül a szám.
Az imaginációs relaxáció alatt gyártott fenti filmből sokszor merítkezem a mai napig. Nagy kedvenc a baba felsírós, az apa örömarca és az “Anya, puszi” részek!