Hola, hola, hola, szaladgálok körben a lakásban nem spanyolul köszöngetve, hanem keresve az épp aktuálisan elveszett valamit. Most épp Mannuska szövőszékét, ami ugye nem kicsi, de nem találja már napok óta, segítek neki keresni. Benézek a gyerek szekrénye és a fal közötti szűk helyre, ahová képtelenség, hogy elférne, de édesanyám többszörös olimpiai súvasztó bajnok, ezért adok neki némi esélyt. No, a szövőszék tényleg nincs ott, de egy akkora köcsög nutellát találok a földön, nutellás kanalastól, és a nutellás kanálba beleragadt hangyástól együtt, amilyet a szemem még nem látott. Mármint nutellát, a hangya az sima házi hangya. Mondom, ez meg mekkora, te jó ég? És közben elérzékenyülök, mert eddig is sejtettem, de így végérvényesen jöhet a bélyeg, hogy drogfüggő a gyerekem és most értem meg az egykori jó ismerősöm édesanyját, aki megtalálta a fia szobájában a füves cigit és így kiáltott: Mit neveltem én ebből a gyerekből?
Attilának mutatom mit leltem, ő meg magához képest ordenáré módon kifakad, hogy hol az istenbe volt ez meg?
Na mondom, én mindenből kimaradok, most már felgöngyölítem az ügyet, de nem kell Poirot-skodni, mert a tanúk és tettesek vallanak kérdés nélkül, mégha nem is egybehangzóan.
Miszerint Attila vett egy gigaóriás nutellát amilyet még ő se látott sose és gondolta megeszi egyedül amíg nem vagyunk itthon a gyerekekkel pár napig. Nem kell példát statuálni hogy csak mikor és mennyit lehet enni, nem kell utána demonstrálni az alapos fogmosást és nem kell hülyének nézni az 1 évest, hogy amíg ő eszi a teljes értékű vacsoráját, az apja az asztal alól kanalazgatja a nutellát mert nem bírja kivárni a desszert idejét.
Mannuska meg állítja, hogy ő azt a nagymamájától kapta és az övé csakis az övé, azt csinál vele amit akar. Hm … Persze ad belőle, ha már ekkora cécót csináltunk az ügyből. Mindezt úgy adja elő, hogy én meg se szólalok és még szemrehányón se nézek, mert … Mert szeretem nagyon. Mármint a lányom. A nutellát nem, az nekem túl édes, nem szerettem sose az édességet.
Mondom OK, én mindenkinek hiszek (mindig is hittem és mindig is fogok), no para, de mivel 45 fok van árnyékban, a nutella szétolvad, tedd be légyszi a hűtőbe olyan helyre, ahol te is elérheted, tudod, hogy ehetsz nutellát, nem kell dugdosni.
De bármikor ehetek? És bármennyit?– jön csípőből a kérdés, amiben érzem benne van egy egész dialógus, és akárhogy csűrjük csavarjuk az a vége, hogy ő szereti én meg nem adok neki annyit amennyit szeretne, nyilván megalapozott érvekkel, ezért “kényszerül” arra, hogy eldugja, mert ő meg a hosszútávra kivetített megalapozott érveket nem képes még befogadni. Nem azért mert hülye, hanem mert gyerek.
Önmérséklet, vérmérséklet, cukor szeretet, anyai szavak figyelmen kívűl hagyása… mit tudom én, nem agyalok már ilyeneken. Gondolom lesz még ilyen. Kívánom, hogy ez legyen a legnagyobb pofon számomra nevelési becsületsértés téren.
UI: Dugicuki (majd dugicigi) eddig is volt a szobájában, gondolom ezután is lesz. Amikor ezeket eszi és kijön a szobájából meg is jegyzem, hogy Mannuska rá van írva a homlokodra, hogy dugicukit ettél, ő meg próbálja letörölni onnan a csak anyai szemmel látható szavakat.
UUI: Most viszont van egy hivatalos, egy hétre beosztható cukor adagja a szobájában, amihez szabad hozzáférése van és ebben az a jó, hogy még a homlokán sem látszik ha ebből evett.
UUUI: A nutella elfogyott mire megírodott a post. Most egy béka lakik benne, amit Mannuska a törölközőjében hozott haza a lovastáborból. Nyugi, dobjuk be a tóba még a hétvégén.
