Fekszem az ágyba nyitott szemmel éjjel. Sokáig. Nem tudok aludni mert arra gondolok, úgyis kel mindjárt a gyerek, vagy úgyis jön a következő hőhullám, amire úgyis felébredek és akkor már kimegyek a wc-be, nehogy amiatt ébredjek fel hogy pisilni kell (ha véletelenül mégis el tudnék aludni), viszont ha kimegyek, a szememből is kimegy az álom, végképp esélyem sincs egy órán belül visszaaludni, egyhuzamban annyi nyugalom meg ritka nálunk egy éjszaka alatt.
Nagy levegő. Rerax próbálkozások. Nyilván nem megy. Figyelem magam. Mi a baj? Hová futnak el a gondolataim? Átrágom magam a napon, a gyerekek vicces beszólásain, megpróbálom visszajátszani a szomszédok milyen óbégatást, ordibálást, kizárólag egy hangon sípoló Mannuska által előadott furulyaáriát voltak kénytelenek hallgatni a hétvégén. Tűrhető. Biztos laknak hangosabb családok is valahol, bár azoknak nem biztos hogy vannak (még) szomszédaik.
Elképzelem mit rajzoljak vagy milyen bunkóságot írjak október másodikán a papírra, de úgyse megyek el, az utolsó két választásra se mentem el, azt se tudom hol kell szavazni az én körzetemben.
Tovább lépek még nehezebb témára. Milyen nehéz nem ítélkezni, mert ugye sose tudhatjuk, hogy a másik mit miért mennyit hogyan stb csinál, de szerencsére nem én vagyok Jézuskrisztus így még mindig tátott szájjal bámulhatok egy terhes nőre aki cigizik és nem kell megértenem miért teszi. Bonyolódok bele a dolgokba, ami méginkább eltávolít attól, hogy elaludjak végre, bár úgyis kelnem kell nemsokára mert ébred a gyerek, jön a hőhullám, ki kell menni pisilni.
Mit csináljak? Az unalmas bealtatós könyvemet kiolvastam, a Némó kapitányt. A Rátóti legényanya meg elég vicces ahhoz, hogy azon (ne) aludjak el, meg túl rövid, reggelre simán kiolvasnám, amúgy is délelőttre, az onkológiára tartogatom.
Eszembe jut az a család akire majdnem minden nap gondolok mostanában – főleg mikor tömködöm a kukát és csodálkozok, hogy tegnap vittem ki és megint tele van – négyen évente egy befőttes üvegnyi szemetet termelnek. Parasztkodok gondolatban, hogy biztosan dobálnak mindent bele az újrahasznosítóba, meg a konyhamalacba, meg megetetik a maradékot az állataikkal, de még így is kell maradnia olyan dolgoknak, amit végképp a kukába kellene górni, ők azt meg elégetik, és így nem ér vagánykodni, de ekkor már röhögök magamon, hogy milyen szemét vagyok. Mielőtt rákeresek a neten csak nem hagy a kisördög, próbálok csomót találni a kákán, hol tudom jól megfogni őket. Aha! A véres sebtapasz. Na, azt hova teszed kisanyám?
Zajolok a gyerekzáras konektorral a sötétben egy kicsit mire sikerül bedugni a laptopot, de szerencsére nem ébred fel senki. Nemsokára kiderül, hogy ez a nő tényleg komolyan nyomja a Zero Waste Home – Zero Szemét Otthon – ideát. Szépen felépített koncepció, ami odafigyeléssel működtethető még egy nagyvárosban is. Körbefotózott házukon kattingatva nagyot sóhajtva nézek mellettem alvó férjemre, mert ő pontosan így élt korábban, mielőtt szép lassan megszálltuk volna hárman és telepakoltuk volna a házat életünkkel, aminek nagy része tulajdonképpen szemét. Na jó, nem szemét a szó szoros értelmében, de lássuk be, sok benne a felesleges dolog. Ismerkedek tovább az asszonka trükkjeivel és ajánlásaial. Azért tetszik az egész, mert nem is a szeméttelenségen hanem inkább a dolgok halmozásán illetve azok felesleges voltán van a hangsúly, legalábbis számomra, ami magával hoz egy csomó szemét spórlást. Nem is kell bizonygatnia mennyi idő, pénz, energia megy el a tárgyak ide-oda rakodásával, takarításával, karbantartásáva, pakolással, sortírozással. Nekem kicsit túlzás a zéró szemét tolerancia és ez a fajta tudatos élet, de tudok belőle hasznosítani jó pár dolgot.
Lehajtom a laptopot és lelki szemeim előtt látom ahogy lángszóróval rámegyek a garázsban tárolt dobozhalmazokra amiben fogalmam sincs már mi van, így gondolom nem lehet annyira fontos, máglyát rakok a ceruzákból, persze hagyok meg a biztonság kedvéért 100-at, aztán finomítok a verzión és elhordom a jó lesz az még valamire felkiáltással rakosgatott ruhák, cipők, takarók párnák, játékok 90%-át a családok átmeneti otthonába.
És lassan kiürül a ház. Ellazultan fekszem egy tiszta, fehér, minimalista otthonban, ahol alig van valami tárgy, nem zavar semmi csak egy gondolat marad a fejemben, hogy ennek a nőnek a sebtapaszra is megvolt a válasza, ezek nem használnak olyat, csak lemossák vízzel a sebet, öntenek rá fertőtlenítőt, érzem a kellemes törődést, az egyszerű életmódot, ahol a gyerekek vidáman ugrálnak fehér ruhában a fehér szobában, veszek bele a semmibe … mire felsír Némó.
Jó reggelt!
