Nem tudom ismeritek -e a mondást, hogy az életben kétszer válhatsz dinoszarausz szakértővé: egyszer, amikor ovis a gyereked, aztán amikor az őslénytani szakirányon átveszed a geológus diplomád. Ebből én épp az elsőnél járok és bár már párszor rácsodálkoztam a fröccsöntött plasztik dinokra épített iparág méretén (értsd: özönlik a tematikus retek mindenfelől), azért néha ér kellemes meglepetés is.
Ilyen volt a Tudás Enciklopédiája sorozat dinós könyve, ami beletenyerelt a gyenge pontomba: a művészi / vizuális oldalt annyira érzékletesen kidolgozták a tudományos részletesség mellé, hogy muszáj volt utánanéztem kiknek ennyire fontos ez.
A történet valahol 1974-ben kezdődött, amikor két angol csávó elkezdett könyveket csomagolni Londonban, amivel elültették a magját az azóta tőzsdét megjárt DK könyvbirodalomnak. Na, ők összeálltak az amerikai kutató és múzeumközponttal, a Smithsonian-nal és beletették a munkát, hogy pár mai CGI művésszel életre keltsék a száraz tudást.
Mindezt olyan érzékletesen teszik, hogy vizuálisan leszedem több állatról, hogy mi lesz alá írva az apróbetűsben. És innentől kedvet kaptam a sorozat többi részéhez is, gyereknek is, felnőttnek is élmény ilyen könyvből a természettudományt tapogatni.
Egyetlen fájdalmas pont, hogy óriási teher a környezetre egy ilyen vaskos gyönyörű színes könyv, de most azzal nyugtatom magam, hogy a 35 méteres vegán Argentinosaurus ennél több fát is elpusztított. (Csak nehogy mi is aszteroidát kapjunk a falánkságunkért, de ez már egy másik írás eleje.)