Kata nagyon szerette a fákat.

Pontosabban csodálta őket.

Nem ölelgette, csak csodálta. A mintázatukat, magasra növő szépségüket, tartásukat, életerejüket, mély gyökereiket és változatos koronájukat.

Nemrég, amikor a garázsban kerestem valami vackot, a kacatok között sejtelmesen rám nézett a Remarkable Trees of the World c. könyv, ami a Katáé volt. Bevittem hát a házba és most – először – én is kinyitottam a könyvet.

Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt mennyire nem érintett meg a fák világa. A fotoszintézis varázsa megragadt az iskolai tanulmányokból és persze megvolt a gyerekkori élmény, hogy fára mászni jó buli – de ezen túl nem ragadta meg a figyelmemet különösebben.

Új szemüveggel tekinteni a fákra

Persze azóta már jó sok víz lefolyt a Dunán és kb. annyi könny is az arcunkon, de ahogyan ez a blog árulkodik róla, a fájdalom nem múlt el nyomtalanul. Hozott emelkedést is bőven és a belső átalakulással együtt a fákhoz fűződő viszonyom is gyökeresen átalakult.

Kata elvesztése óta volt több olyan éjszakai sétám, amikor az égen a csillagokat keresve a fák lombkoronáján is megakadt a szemem és olyankor özönlöttek a felismerések az éteren keresztül. Sikerült meglátni a fákban azt az összefüggő, éltető zöld szőnyeget, azt az önzetlenséget, odaadást, hihetetlen anyai minőséget, példamutató ősi erőt, ami működése közben sokkal többet tud a környezetének adni, mint kapni.

A tudomány fejlődésével is egyre többet tudunk a fákról, kezdjük érteni, hogy nem csak becsületes növényhez méltóan előállítják saját szerves részeiket fényből és vízből, nem csak oxigént adnak mellékhatásként a Föld lakóinak, de még egymással is szövetkeznek, üzletelnek, dumálnak a föld alatt. A wood wide web néven ismertté vált elmélet szerint egész fa-internet nyüzsög egy-egy erdő alatt. Bár ezek az internet kábelek 450 millió évesek.

Mindemellett, az említett éjszakai sétákon, a tudománytól elrugaszkodva, intuitív módon egyre többször éreztem azt is, hogy olyanok ezek a fák, mint egy portál, ahol a fény belép ebbe a dimenzióba és formát ölt. A napfényből a növényzet szűrőjén keresztül élő anyag lesz, majd abból egy hosszú láncolaton keresztül élőlények szövevényes hálózata alakul ki – növényekkel, állatokkal, emberekkel, no meg (varázs)gombákkal.

Hasonlóságok fák és emberek között

A fák példáján keresztül azt is megláttam, hogy milyen szép metaforát adnak arra az egység élményre, amire a 21. században nekünk embereknek égetően szükségünk van. Megvilágítják, hogy lényegünket tekintve mi is mindannyian ugyanazok vagyunk és a fák görcseihez hasonlóan csak a traumáink és ahhoz való alkalmazkodásunk teszik egyedivé a mintázatunkat.

De mindannyian ugyanazt az esszenciát hordozzuk. Ugyanúgy beszélgetünk, ugyanúgy van internetünk, ugyanúgy szükségünk van egymás segítésére. Felülről nézve ugyanúgy összeolvadunk élő takaróvá, mint az erdő fái, ahol az egyedek önzetlensége nem elsorvasztja azokat, hanem többszörösen visszakapják a gazdag környezetből amit adományoztak.

Vannak ugyan az emberek közt is kevély tölgyek, vannak zizegő levelű vékony nyárfák és vannak mamutfenyők, de ha más nem a születés és halál kapujában egyértelmű: a lényünk lényege mindannyiónknak ugyanaz.

Nekünk a bőrünk lehatárolja ugyan a testünk körvonalait, de a bőrrel mégsem érünk véget. Ahogyan a fák összefonódnak az erdőben a gyökereikkel, mi is úgy hálózzuk át egymást a szellemi végtagjainkkal. Ez megjelenik ezer formában – ahogyan az anya érzi a gyermekét, ahogyan a barátok olvassák egymás gondolatát és ahogyan összeszokott csapatok kérés nélkül működnek együtt.

Nem vagyunk szeparált entitások, nem tudunk elszigetelten létezni. Megpróbáltuk ugyan, de nem sikerült. Belebetegedtünk. Fájunk, szenvedünk jelenleg a Földön mindenhol. Lassan zátonyra fut a nyugati ember különbözésre építő rendje és egy nehéz, fájdalmas transzformáción keresztül újra utat tör magának a Földanya egységre alapuló rendje. Rajtunk múlik, hogy ebben a rendben szeretnénk -e részt venni, vagy sem. A Földanyának van pár millió éve helyreállni, nekünk nincs annyi.

Most még azt tudjuk eldönteni, hogy velünk együtt történik a transzformáció, vagy nélkülünk.

A szeparáció megbetegít, elsorvaszt, az élet körforgásáról leválaszt. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy az én / te / ő szeparáció mennyire zsákutca, nekem is meg kell tanulnom introvertáltként, hogy még mindig az emberi nyelv az elérhető legjobb technológia a párbeszédre, ami nélkül elsorvadunk. Mindenkinek más fáj és máshogy fáj, de beszélgetni kell és kapcsolódni muszáj. Ne hagyjuk sem magunkat, sem szeretteinket leválni a körforgásról, mert az árván maradt emberek magányukban felemésztik magukat.

Különbségek fák és emberek között

Persze felvetődik a kérdés: ha ennyi a hasonlóság, akkor miben különbözünk a fáktól?

A nyilvánvaló evolúciós adottságokat átugorva: a teremtőerőnk intenzitásában.

Ez egy kecsegtető erő, ami óriási kockázat is egyben. Ez az áldás és az átok, ha úgy tetszik: mi tudatosan, direktebb módon, aktívabban részt tudunk venni a teremtésben. Ilyen álcázó pillangót látva legbelül tudom, hogy nem kizárólag az ember kiváltsága az ötletelés és tudatos alkotás, minden lény képes rá. Viszont számunkra az öntudatra ébredés és az általunk fejlődő technológia olyan felgyorsított teremtőerőt ad, amivel az évmilliók megspórolhatók, az evolúció iteratív tökölése turbo sebességre kapcsolható.

Egyre gyorsabban, egyre többet tudunk létrehozni és ez a sebesség pl. a mesterséges intelligenciával egy olyan korszakba léptethet minket, amit előre felfogni elég nehéz. Ahogy a barlangrajzoknál sem tudtuk elképzelni, hogy milyen lesz több száz (több ezer) nyelven értekezni egymással okostelefonon keresztül, olyasmi mértékű, észvesztő ugrás várható a nem túl távoli jövőben.

A következményekkel bölcsebben

Az emberi elme által életre hívott technológia a kőbaltától elindulva a mai géntérképig olyan óriási változásokat hozott, aminek a fejlődési ütemét az elménkkel egyre nehezebb lekövetni. Ez a fejlődés nem áll meg és egyáltalán nem is ördögtől való, de a következmények egyre beláthatatlanabbak. És talán ez az egyik legfontosabb dolog, ahol kiemelten ébernek kell lennünk: az emberi agy nem képes a tetteinek, találmányainak a következményeit lekövetni univerzális szinten.

Valahol itt kell megtalálnunk az aranyközéputat.

Valahol itt kell a férfias, frontális, progresszív technológiai fejlődés és a földanyás, spirituális, bölcs, szerető erőnek középen találkoznia. Jelenleg mindkettő elengedhetetlen a Föld emelkedéséhez, hiszen az eddigi, technológiával okozott gubancokat, csak a bölcsebben alkalmazott technológiával oldhatjuk meg. De ha a bölcsesség elmarad, ha csak a férfi erő győz, akkor félő, hogy vesztünkbe rohanunk.

Szép és innovatív dolog volt autót gyártani először, de akkor még nem gondoltuk, hogy a dínók egyszer elfogynak a föld alól és a légkör is mennyire megsínyli mindezt. Szép és innovatív dolog volt egyszer a műanyagot feltalálni, de nem gondoltuk, hogy az a bálnák gyomrában köt majd ki. Szép és innovatív dolog élőlények génjeit szerkeszteni, de nem tudjuk még, hogy szabadjára engedve merre gyűrűzik az örökített génállomány hatása az élővilágban.

Muszáj a múlt jelenbe gyűrűző hibáit meglátni, tanulni belőle és bölcsebb vezetőkkel menni előre. Már most rengeteg helyen visszanyal a fagyi, már most elviselhetetlenül nehéz a balul sikerült teremtéseink mellékhatásait elviselni. Nem láttuk őket előre, emberek vagyunk, tökéletlenek. De mostmár látunk. Egyre több jelenséget látunk, értünk és sorra nyílnak fel a szemek erre a felismerésre:

A teremtőerőnk amilyen csodálatos, olyan felelősség használni.

Mindenkinek más és más úton jön az ébredés és egyre többen értjük az egyébként tök egyszerű különbséget aközött, hogy mi köszönhető nekünk és mi köszönhető a fáknak itt a Földön. Ők 450 millió éve építik az internetjüket és egyéb technológiáikat fenntarthatóan, mi meg még alig járunk 50 éves internetnél, de már a technológiáink mellékhatásai lassan elpusztítanak minket. Ha a fák tudnak úgy teremteni, hogy még a kipufogógázuk is éltető oxigén, akkor mi is:

Sokkal többre és jobbra vagyunk képesek

Őrületesen izgalmas és mozgalmas évtizedek előtt állunk. Olyan technológiák küszöbén, amik még simán kikormányozhatják a szakadék felé tartó emberiség jelenlegi öngyilkos útját. De persze ugyanígy lehetőségünk van a szakadékba tovább növelt sebességgel belemenetelni.

A kettő közötti különbséget csak mi jelentjük.

A kalapáccsal lehet házat építeni és embert ölni. Az emberi nyelv használható törődésre, gyógyításra és verbális erőszakra. A drónok, vagy a mesterséges intelligencia használható fák ültetésére és tömegpusztításra. Minden rajtunk múlik.

Szóval van még mit tanulni a fáktól.

Ők sem tökéletesek, ők is ármánykodnak, fű alatt csatáznak, könyökölnek, ott is van dark web, ott is van sötét oldal, de az önzetlenség, az odaadás, az együttműködés, a szeretet bőven túlkompenzálja ezeket. Valami ilyesmi a feladat a számunkra is, hiszen ahogyan ők is, mi is tudunk portál lenni, amin keresztül a fény belép ebbe a dimenzióba és formát ölt.

Nem pedig formát öl.

[ Az írási folyamathoz halk zenei aláfestés volt: If These Trees Could Talk – Red Forest lemez ]