Nem minden kemoterápiától hullik ki a haj. Az enyémtől igen. Az eleje borzalom. A tudat, hogy ki fog hullani, az volt a legrosszabb. Nem akartam és tudtam nem tehetek ellene. Azóta másfél év telt el, abból 3 hónapig volt hajam, a többit kopaszon töltöttem. Mára teljesen megszoktam. Annyi mindent meg lehet szokni.
A családomnak, barátaimnak (remélem) természetes látvány, a szomszéd nénivel is kopaszon megy a csevegés kutyakaka szedés közben, a pszichológusnál, gyógytornán, kezeléseken is leveszem a sapkát, azonban más helyeken szigorú fejtető takargatás van. Mert ugye nem természetes … de nem folytatom, ez a cikk nem az elfogadásról, címkézgetésről és a ráktól való félelemről, szánalomról szól.
A kezdetekkor barátnőm kérdezte, szeretném-e, ha ő és még egy páran szolidálnának, levágatnák a hajukat kopaszra. Nem akartam, helyesebben nem érdekelt, nem foglalkoztam én mással akkor, nem éreztem, hogy bármit segítene ez nekem. Mai aggyal lehet mást mondtam volna.
Minap találkoztam egy kedves lánnyal, aki a hosszú beszélgetésünk alatt nem vette le fehér bojtos téli sapiját. Bár hátközépig lógott ki alóla szép haja, valahogy mégis jobb volt így iszogatni a zöld teát, hogy mindketten sapiban ültünk a kávézóban. Persze! Ha több kopasz nő sétálna az utcán, vagy minimum mellettem, én se kalapban főnék nyáron 184 fokban az árnyékban és nem kellene turbán után rohangálnom a lakásban, amikor a postás vagy ebédhozó csenget. Az Ozorán biztos nem zavarna a kopaszság. De az egy más világ, ugye. Kicsit elkalandoztam. Vissza a realitibe.
Kaptam már meghívást többször is egy bizonyos rendezvényre – van egy szervezet, amely önkéntes munkatársaival, kozmetikusokkal hennát fest beteg és gyógyult nőknek – de vagy lelkileg, vagy testileg nem éreztem magam alkalmasnak, hogy ott legyek. Múlt csütörtökig. Most elmentem.
Ez a rendezvény semmi másról nem szól, csak, hogy pár órára megszépüljünk. Nem kell fejre rajzoltatni, lehet kézre is, nem kell egy fotón sem szerepelni, csak élvezni a kis kényeztetést aztán mosolyogva hazamenni.
El kellett oda jutnom, hogy elmenjek és jajj istenem mennyire jó volt! Jó volt ott lenni és jó volt utána az a pár óra szép érzéses állapot, mégha csak férjemmel és gyerekeimmel is osztottam meg és a hirtelen felindulásból szervezett randit is a konyhaasztalnál tartottuk. Még az orromban van a rámkent smink illata és persze fejemen a henna motívum.
Amikor hazamentem, Attila ragyogó szemmel tudakolta, mi is volt ez a rendezvény.
- Remény és Szépség napja. Menjek máskor is? – kérdeztem kicsit elpirulva a bóktól, mert annak vettem.
- Menjél minden nap!
Köszönet még a Holnapom Egyesületnek, Bánfi Ildinek a szervezésért, a fotósnak és sminkesnek, akik szintén sokat hozzátettek az eseményhez és a szépüléshez.
Az én hennafestőm, aki egyben női tetováló Török Tímea volt, csak ajánlani tudom, végig nevettem míg dolgozott rajtam, ő meg sikongatott az örömtől, hogy végre fejen dolgozhat.
