- Felülről fognak építkezni – mondta a nőgyógyászom, mielőtt kezdődött volna az egész.
- Az mit jelent? (Nem, nem képzeltem el lebegő házakat, vagy ilyesmit!)
- A cél érdekében annyit és olyan erős kemoterápiát adnak, amit csak el tud viselni, megnézik hol vannak a határai.
Közeledett az első kezelés én meg konkrétan rettegtem, hogy milyen lesz. Halvány fogalmam se volt róla hogyan zajlik ez az egész. De hát hogy az istenbe lenne fogalma az embernek erről. Mint megannyi dologban ebben is Réka (onkopszichológus) és a Simonton terápia segített, olyannyira, hogy pár nappal az első kezelés előtt már alig vártam kezdődjön, haladjunk, hasson a szer.
A szőnyegbombás verziót kaptam és kapom most is, ami elég kemény cucc, de nekem nem voltak klasszikus wc csésze ölelős jeleneteim. A szervezetem nagyon jól viseli ezt az egészet, szerencsére. Eddig legalábbis. Úgy értem hat a szer, én meg még élek és minden szervem működik. Azért nem gyaloggallop, vannak tüneteim rendesen. Kopaszság, hőhullám a kezelések alatt felerősödik, majd ha minden lement bár csökkenő tendenciával, de még legalább fél évig kitart a homloktörölgetés. A hőháztartásom is felborul pár hónapra, meleg illetve napfény befogadási toleranciám zéróhoz közelít a kezelések alatt, nyálkahártya szétcsesződés íz érzékelés, szaglás felborulása is folyamatosan jelen van. Egy kezelés után 3-4 napig émelygés, lelki letörtség (hogyafaszbane), borzasztó fáradtság a kezelés utáni 7-10 napig. Röviden ennyi. Aztán mint a harang görbe – ahogyan onkológiai területen jártas gyógyszerés ismerősöm magyarázta – megyek felfelé a normál Katába.
De van egy másik oldala is a kemoterápiának. Legalábbis nekem. Tavaly úgy a 4. 5. után figyeltem fel rá. Nem volt nehéz. Elkezdett zakatolni az agyam és nem állt le. De vagy úgy 5 hónapig. Dübörgött 0-24 órában. Egyik kontroll alkalmával említettem a helyettesítő orvosnak, de azt mondta ez nincs a mellékhatások között, valami más lehet. Nem igazán használok kábítószert a kezelések alatt, így gyanakvásom nem múlt el, hogy mégis csak ezek a legális drogok okozzák az agymenést.
Úgy feküdtem az ágyban mint akit kidobtak a tizedikről és a halottkém fehér krétájával már rajzol is körbe, de közben azon gondolkodtam, hogy ha fel bírnék kelni (először adnék egy pofont a rajzolónak) majd akár vállalhatnék éjszakai munkát, mert úgysem alszom tulajdonképp egy percet sem. Ekkor indult ez a blog is. Legalább azok a gondolatok nem terhelték tovább az agyam amiket kiírtam magamból. Persze jöttek helyette újak.
A tavalyi utolsó kezelés utáni 5. hónapban egyik este elsírtam magam a gyönyörtől, mert olyat éreztem, amit már régen nem, álmos voltam! Végre!
Amikor egy évvel később újra kezdtem a kezeléseket az onko pszichiáter halkan megjegyezte, fontos, hogy aludjak, könnyebben tudok regenerálódni. Mondom OK, azzal nem lesz gond, világ életembe szerettem aludni és most hivatalosan is nyomhatom az ágyat amennyit csak akarom, de Attila eszembe juttatta az agyzakatolásos éjszakákat. A pszichiáter sem ismerte ezt a mellékhatást. Mondom, csak a negyedik után kezdődött, előtte semmi ilyesmi. Biztos pszichés, a tudatalatti – erre ő. No, azzal én sem tudok leállni vitatkozni. Ennyiben maradtunk és csak reménykedtem, hogy idén másképp lesz.
De nem. Elkezdődött. Nem áll le az agyam. Hótra kivagyok, szeretnék aludni, de nem megy egy könnyen. Ha valahogy sikerül is elaludnom, mint a kutya aki jódolgába’ megveszik (megvész?) felébredek és onnantól megint kell pár óra, mire annyira lelassítom magama, hogy lehetőleg ne többet, csak egy David Lynch féle filmet rakjak össze magamban.
Ha elememben vagyok és “alszok” minimum három szálon futnak az események. Például rap dalszövegeket írok, közben énekelgetem magamban Palya Bea Szaladós című számát és lehozónak be van kapcsolva a fülembe egy Hang Drum album.
Így telnek az éjszakák manapság.
UI: Nincs csattanó.
UUI: Azt hiszem ez most ide illik.
