Ha egy pszichológus azt mondja legyen vége a terápiának mennyire mást jelent, mintha az onkológus mondaná ugyanezt. Mindkettő azt jelenti nem tud már segíteni, de azért óriási a különbség. Első esetben nem tud már hozzátenni, mert meggyógyultál,
legalábbis lelki értelemben jó úton haladsz, míg a másik helyzetben nem tud már hozzátenni, mert nem jó irányba haladsz az eredmények alapján, meg fogsz halni.
Réka, az onkopszichológusom, elengedte a kezem. Először rosszul esett, kicsit megijedtem most mi lesz velem, eddig ott jött mellettem csitcsetelve a biztosító kötéllel, most meg egyedül mászok tovább szöges cipőmmel a jéghegyen, aminek csúcsa ködbe burkolózik a drámai hatás kedvéért. Innen enyém a kihívás gyönyöre és a végén a megérdemelt arany ér(d)em, az élet hegyének olimpiáján nincs osztozás a dobogón. Persze bármikor hívhatom és fenn is tartottam magamnak a kiskaput a találkozásra, ha úgy érzem szükségem lenne rá, de lezártuk a terápiát.
Sok országban, Magyarországon is számos helyen, többek között a Debreceni Klinikák Onkológiáján a tb támogatott onkopszichológiai terápia része az orvosi kezelésnek, mert így a kerek a gyógyítás. Ez így leírva elég egyszerűen hangzik, a gyakorlatban nem éppen rózsaszín álom a megvalósulása, és anélkül, hogy belemennék a részletekbe miért nem olajozottan működik a dolog, röviden: nem az onkopszichológusokon múlik, miért nem jut el minden beteghez az információ, amennyiben ez igénybe vehető.
Én is össze-vissza kanyarokkal kötöttem ki náluk. Pedig tárt karokkal várják a betegeket, akik lelki szinten is kezükbe szeretnék venni a gyógyulásokat a szakemberek pedig professzionális módon végzik a feladatukat. Segítenek!
A pszichológus és a Simonton terápia bizonyítottan sokat hozzá tud tenni a gyógyuláshoz.
Rékával nem indult valami szívmelengetően a kapcsolatunk, de hát ez nem is várható el attól a szituációtol, ahogy először találkoztunk. Az onko-team találkozóról szaladt ki hozzám, ahol hosszú megbeszélés után megvolt az ítélete a nőgyógyászokból és onkológus szakemberekből álló bizottságnak mi legyen velünk, a babával a hasamban és velem. Én megfagyva rogytam le az első utamba kerülő székre miután kijöttem a tárgyalásról. Akkor jött oda bemutatkozni.
Biztos voltam benne, nem akarom többé látni ezt kis fehér köpenyes fiatal valakit, átadott egy névjegykártyát és mondta, keressem, ha szeretnék pszichológus segítséget. Mégis mit tudna ő segíteni? Nem érti? Rákos vagyok, és itt a gyerek a hasamban. Nem, én ennél többre vágytam. Minimum arra valaki állítsa meg a világot, küldjön fel az űrbe a családommal együtt és hagyjon engem békén mindenki, mindörökre, vagy ha ezt nem is kapom meg, csapjon agyon egy tégla azonnal, mert én nem bírom ezt a terhet. Nem, nem a fiatal pszichológushoz kérek én időpontot, hanem egyenesen a jóistenhez.
Egy hét múlva, mielőtt csöpögött belém az első kezelés elixírje ott ültem Rékánál, majd kisebb megszakításokkal heti, kétheti rendszerességgel találkoztunk onnantól kezdve. Másfél év telt el.
Tetszett a terápia stílusa, leginkább ahogy emberként és nem betegként kezeltek. Kézzel fogható volt milyen alapon működik, amivel én messzemenőleg tudtam azonosulni, láttam benne a fejlődés(eme)t. Maga a technika a képzelőerőre épít, ami nekem nagyon bejött. Megtanított megnyugodni, ami tudást egy idő után elő tudtam venni a legdurvább extrém helyzetekben is és inkább kirángattam tangózni a függöny mögül ijesztgető halált. Még rá is léptem néha a lábára. Persze véletlenül.
Folyamatosan kerestük és oldottuk a blokkokat, szisztematikusan erősített lelkileg, segített két lábbal megállni, odaragasztani ehhez a földhöz még jó sokáig. Ehhez persze partnernek kellett lennem, ami nem mindig volt egyszerű, de szép lassan az elméleti részt elkezdtem alkalmazni a mindennapjaimban.
Réka végigvitt egy úton, amin az Élet maga nem biztos hogy elég hosszú lett volna, hogy végigvezessen . Vagyis nem végig, pontosabb, ha azt mondom elindított, mert ez nem ér véget. Vannak dolgok, amelyek végére nem lehet pontot tenni, folyamatos karbantartásra, fenntartásra szorulnak. Jelen esetben a saját akarat kifejezése, érvényesítése, az őszinte (elsősorban magammal) kommunikáció, az önmagam megvédése, a félelmek feloldása, a kaka helyzetek kitisztítása, ohh, meg ilyenek. Nem elég egyszer vagánynak lenni, megmondani a magamét, nem elég egyszer szembe röhögni egy félelmem, ezek újra teremtődnek, mint a Trónok harcában a halott sereg katonái. Még nem tudom mi lesz a sorozat vége, de én kérem a Happy End verziót, annak ellenére, hogy az 5. szízön vége elég feketére sikeredett és már az igazságos Mátyás Rob Stark sem tudja mevédeni a világot! Bocs a spoilerért, aki még most izgul.
Felfogtam végre, nem arra kell gyúrni, hogy elköltözzek Ausztráliába egy világvégi farmra ahol mindenki békén hagy engemet, inkább arra koncentrálni, hogy a konfort zónámon kívül eső szituációkat megtanuljam jól kezelni. A jón nagy hangsúly van.
Erre az élet hosszig tartó kurzusra íratott be Réka egész jó kis sor instrukciót vésve a fejembe. Jajj, nagyon jó volt, nagyon sokat segített!
Vannak emberek, akik megtalálják a helyüket a világban, élvezik amit csinálnak, iszonyatosan jól csinálják, erre születtek és mindemellé bónuszként még segítenek is másokon, akár még lelki életeket is mentenek. Réka ilyen.
Tudom, tudom, most visszadobná a labdát, hogy mindezt én értem el, és ez így is van, de nélküle vagy mással nagyon más lett volna az ide vezető út minősége és hossza.
Köszönöm!
Én biztatok minden beteget, hozzátartozót, vegyék igénybe az onkopszichológusok szolgáltatásait, legalább próbálják ki, mert segíthet a gyógyulásban, de leginkább azt kívánom, találja mindenki a maga “Rékáját”.
UI: Megmutattam Rékának mielőtt kiposztoltam, ezt írta válaszul:
Jaj Kata, megsirattál! Nagyon megtisztelőek a szavaid, és hálás vagyok a sorsnak hogy megismerhettelek, még ha ilyen körülmények közt is!
Természetesen megengedem, hogy közzétedd!
Annyival talán kiegeszíteném, hogy a terápia lassan baráti viszonyba ment át, és barátként mindenképpen folytatódnak a közös beszélgetések.
A Facebookról használhatod a képeket, amelyiken éppen nem vámpír vagyok!
