Van amikor egész jó hangulat van az onkológia várójában. Vidám arcok köszöntik egymást öleléssel, puszival, máshol megy a traccs, sőt nevetgélés is felhangzik innen-onnan.
Na, ez a nap nem ilyen volt. Azonnal éreztem, hogy a jóisten különleges sereggel töltötte fel a padokat. A regisztrációhoz kígyózó sorban, ahogy kotorásztam ki a papírjaimat tudtam ez így nekem nem lesz jó itt.
Tovább kotorásztam hát a széles spektrumú nőitáskámban és megtaláltam a kislányom állatos szemüvegét. Feltettem. „Nézzük a dolgokat máshogy” egyik jelszavam, most szó szerint értelmeztem. Volt kedvem.
Lassan néztem fel, vártam mit talált ki fantáziám. Ahogy a padlóról egyre feljebb emeltem szemem, cipők helyett patákat, csülköket, szőrős állatlábakat láttam. Ez jó lesz, csináljuk!
Egy ormányos medve ült közvetlenül az ajtó mellett. Aránytalanul hosszú volt a ráncos, barázdált orra. Görnyedt, domború háttal a földet bámulta és ritmustalanul lóbálta lábait, melyek nem értek le a padlóig. Balján foglalt helyet párja, egy elefánt, akinek vélhetően hitvestársi együttérzésből aránytalanul rövid volt az ormánya, épp hogy csak a szájáig lógott. Fülei annál inkább valószínűtlenül nagyok voltak, beterítették a falat. Amikor az ormányos medve hátradőlt, az elefánt fülével ölelte meg őt, vagyis fedte be az egész testét mint egy szürke takaró, vagy megfogta párja mancsát éskedvesen leállította himbálódzó lábait. Csendben vártak.
Szemben velük ült egy zsiráf, akinek csigolya vagy gége gondjai voltak mert testét derékból mozgatta, nyakát, fejét nem fordította. Ez nem akadályozta azonban abban, hogy mellette ülő kopasz farkassal folytasson ártalmatlan közhelyekkel teletűzdelt társalgást. Közben az üres falat bámulta. Mivel nem tudott lefelé nézni, a farkas nem érezte illetlenségnek, hogy közben elővett egy újságot és halkan lapozni kezdte. A zsiráf úgysem látja- gondolta, nem akarta azért megsérteni.
A farkas mellett egy mongúz ült, pontosan a rendelő ajtóval szemben. Rövid karjait maga előtt tartotta mereven és az ajtót bámulta. Szemhéját volt hogy fél percig sem hunyta le, mire úgy kiszáradt a szeme, hogy harminszor negyvenszer is pislogott utána gyorsan. Amikor nyílt az ajtó, kihúzta magát és fejét ide-oda forgatva nézte ki mozdul a zebra asszisztens hívására. Ha nem ment be senki és visszament a zebra, kérdezgette a többieket, kit szólítottak. Nem őt.
A folyosón egy szürke házimacskát kísérgetett egy vastag széles bajúszú hiúz egyik rendelőből a másikba. A macska hölgy szörnyen vékony és megtépázott volt, mintha csak egy kandúr buliban ő húzta volna a rövidebbet. Silány kinézetéhez képest kecsesen járt, két lábon, úri modorban tartotta karját, amit párja kedvesen tartott. Épp hogy csak ki tudták baleset nélkül kerülni a tolókocsiban ülő csimpánzt, aki fejét tenyerébe borítva roskatagon ült. Őt egy jó kedélyű itt dolgozó jegesmedve tologatta ide-oda vagy hagyta a folyosó közepén hanyagul pár percre közben nagyon felszabadultan hangosan nyomta a szöveget az oroszlán legénybúcsújáról, ami tegnap előtt volt. Egyes részeken még a csimpánz is hangosan nevetett.
Nekem már csak egy kis beugró jutott a sarokban. Ott álldogáltam. Gondolkodtam sokáig megnézzem-e magam a szemüveggel. Nem akartam valami kecses flamingó, sündisznó vagy netalán kígyó lenni. Csak megnéztem. Tükörbe tudni kell nézni. Rajta!
Tigris voltam.
Jó éjszakát! Duermes com los angelitos (álmondj angyalokkal) vagy bármi kedves állattal!