(Miért) Nem mondták nekem korábban, hogy az Életet tisztelni kell, megtölteni tartalommal (?) Az “egy életem egy halálom”-ot is csak a mesékből ismertem. Mielőtt jött a pofon és a fal adta a másikat.
Mindig is rettegtem ha dönteni kellett, hogy megbánok valamit majd a halálos ágyamon. Eloda, ohhminek, jólvanaz úgy, nem gondoltam én azt komolyan, csak álmodozom, meg hasonlókkal tartottam magam a földön, de legszívesebben felette jártam volna legalább 1 méterrel.
Aztán elindult a lavina a pofonofon napon. Önálló életre kelt az élni akarásom. Sehol sincs már menekvés, úton útfélen kapom. Anna and the Barbies sem kímél. Kristálytiszta hangon teleénekli a kocsit, hogy Kezdjetek el élni! Szememből meg spriccel a könny, mert pontosan értem miről beszél. Azt is tudom, nem lesz egyszerű, előtte el kell végeznem egy alapozó tanfolyamot, úgyhogy mikor hazaérek, anélkül, hogy kiszedném a tescós szatyrokat a kocsi csomagtartójából fogom a gyerek aszfaltkrétáját, felírom a melléképület falára, hogy FÉLNI és ugyanazon lendülettel áthúzom az F betűt.
Állok, nézem és arra gondolok mire képes egy kis pöcs fö betű.
(Például Fa-a, Fakad-akad, Fok-ok, Fing-ing, meg ilyenek.)
