Megint két téma, ami egy bejegyzésben szeretne megjelenni csakúgy, mint múltkor a terasz meg a kakamedence. Menjenek hát együtt, áldásom rájuk.
Mit tettem én le az asztalra? – sóhajjal kevert felkiáltás mondhatni évtizedek óta felhangzik bizonyos időközönként az agyamban, nyilván azzal az előre kódolt válasszal, hogy semmit. Ennél már csak a napi fél órás szisztematikus tüskék végű önkorbácsolás okozhatna nehezebben gyógyuló sebeket. Pedig jóban kell lenni magammal, ez most kimondottan aktuális.
Ebéd után altattam Némót. Fáradtan feküdtem mellette és felcsendült az ismerős fújtatás magamban: 1 óra van, már hótra kivagyok és még nem csináltam semmit.
Jajj, ez a semmi, mennyire hülyeség!
Majdnem hangosan felnevettem mert a lista gyorsan végigfutott az agyamban. Elvittem a kislányom iskolába, megsütöttem egy adag kakaós csigát, egy adag kiflit, mostam, teregettem, ebédet csináltam három féle kajával, elintéztem egy- két telefont, a kisfiammal brümmögtem miközben tologásztam az autóit, felpakoltam a csúszdára legalább 17-szer, belerúgtam a kutyába, nem, csak gondolatban, mert szétrágta a kakis pelenkát és már még csak 1 óra van! Réka – onkopszichológus – lehet megkérdezné, hogy akkor mi az a Valami, amit nem csináltam és helyette ezeket csináltam, de most nem viszem el a beszélgetést ebbe az irányba.
Mosollyal az arcomon süppedtem bele a kanapéba és na, mondom, ez az amikor jobb ha kussban marad az ember, ugye. Nem görgettem tovább, hogy gyógyítómeditálni kéne, mert most van időm és nem azt tervezgettem, hogy mit tudok gyorsan megcsinálni, amíg alszik a gyerek. Nem csináltam semmit. Mindezt a lehető legkellemesebb érzéssel. Sikerült kussban maradni és sikerült nem csinálni semmit. Kerek 40 percig.
Körül jártam én az asztalra pakolós témát már elég sokszor. Találtam egész jól működő technikákat, melyek segítségével végre felfogom mennyi mindent csinálok és mennyi mindent jól. Őszintén értékelem a dolgokat, boldogan vállon veregetem magam ilyen-olyan elért eredményekért. Egész jól megyeget a dolog, bár még nem teljesen önjáró, borúsabb napokon figyelmeztetni kell magam, akár a kutya mosdatást, a sikeres jófogásos üzletlebonyolítást is felpakolhatom estére a kék konyha asztalkánkra, ha már annyira szeretnék rátenni valamit. Na Orki, a 40 kilós boxerünk igen jól mutatna az asztal tetején samponosan.
Persze Attila behozta nekem a kutyát, még múlt héten mosdattam meg, amikor hét ágra sütött a nap.
A másik témát szintén lerágott csontig olvasgattam, elemezgettem már. Egy tehetséget, képességet hogy lehet felfedezni, erősíteni. Vagy ha nem is különleges mindenki, de valamiben mégiscsak legalább jó, ügyes, könnyed, arra hogyan lehet alapozni, erősíteni. Máig izgat a téma.
A legkonokabb kérdés számomra az elhinni maradt. A magamét elhinni. Ha valamiben jó vagyok. Nem olimpia bajnok, meg szupersztár, azokat könnyű elhinni, kiírják a képernyőre, vagy semmi öröklött parafenomitás, mert ott meg a kezemben elhajló kanál igazolná a rejtett tehetséget, nem, nem ilyenről beszélek, ennél sokkal hétköznapibb dolgokról. Például megszervezni jól egy találkozót, telefonon elintézni jól hivatalos ügyeket, párhuzamosan jól csinálni néhány dolgot, gyerekekkel jól játszani, vagy még elvontabb dolgok felé megyek, néha csak jól ott lenni valahol, barátaimmal jól beszélgetni, együtt sírni, nevetni néha jól belekérdezni, belemagyarázni. Ezekről “Ez természetes!” legyintéssel nem is veszek tudomást. Pedig épp ez az! Nem feltétlenül kell beledögleni, hogy valami jól menjen – mondá az uram néha napján.
Eszembe jut, amit egy kedves ismerősöm mesélt. Tizen kevés éves gepárd testű, gyönyörű arcú, szép szemű leánya állt a tükör előtt, magát nézegette.
- Szép vagy! – mondta neki.
- Köszi anya! Te is szép kislány voltál?
- Nem tudom. Nekem nem mondták.
- Nem volt tükrötök?
Ezzel (nem) azt akarom mondani, hogy …