Matematikailag elég vékonyra saccolom a magyar nyelven beszélő, metalcore zenét kedvelő, lelki fejlődésre érzékeny és esetleg még gyászfolyamattal is megküzdő közönséget. De ez nem tántorít el attól, hogy néhány szót ejtsek arról az angol zenekarról, akiket egy algoritmus mutatott be 2 éve és azóta titokban teljesen beköltöztek az életembe.

Eleinte azt gondoltam, hogy a metalcore iránti fogékonyságom a fiatalos lázadásom maradványa lehet. Az legalábbis sokáig foglalkoztatott, hogy a komolyzene, az Ozora chill playlist, a meditáció és a növekvő nyugalom mellett mit keres még mindig ez a műfaj az érdeklődési körömben. (Akinek gőze nincs mi ez: a lényeg, hogy a tiszta ének és a teli torokból üvöltés vannak kiegyensúlyozva benne, modern metál alapokra helyezve.)

Aztán pár évnyi ön-elemzés után rájöttem, hogy ez a metalcore-osdi a lázadástól már teljesen független dolog. Legalábbis amíg egy őstehetség meg nem reformálja a  keményzene pszichológiáját (amit eddig olvastam, az újat nem adott), én betudom annak, hogy a lelki berendezkedésemben feszülő tűz-víz ellentétet szólítja meg ez a zene. Bár kívülről nézve sokan nem tudják rólam: a nyugodt felszín alatt lobog egy jó nagy adag alkotó tűz is, aminek utat kell adnom minden nap, hogy egyensúlyban legyek.

Ebbe az ellentétbe simul bele és egyszerűen levesz a lábamról a fülemen keresztül beáramló dallam és betonkeverés egyvelege. Olyasmi ez, mint a gyorsúszás, amikor kívülről átölel a víz, de belül lobog a tűz és a pulzusom az egekben. Imádom ezt a kettőséget.

Viszont a fémzene imádata ellenére azért az évek alatt nagyon válogatós is lettem, hiszen ezek a zenekarok általában a finomságtól messze állnak és a témáik is keserűen destruktívak, érettebb fejjel unalmassá válnak. Így hát évekig nem is szólított meg semmi a műfajból … aztán egyszer csak jött az Architects Holy Hell c. lemeze és …  ahogy meghallottam elkezdtek szakadni a könnyeim. A hangok lementek a gyökerekig és felforgattak teljesen. Mondom ez meg mi?! Ezek kik és mit csinálnak?

Aztán megtudtam, hogy angolok, hogy a tetkók alatt micsoda érző lelkek és úgy viselkednek, mint öt testvér, jóban rosszban együtt. A Holy Hell lemez pedig ezen felül épp azt dolgozta fel, hogy elveszítették egyik zenekari testvérüket hosszas rákküzdelem után. Gondolom nem véletlen, hogy megtalált ez az album és hálás vagyok, hogy ilyen konstruktívan fémzenébe tudták oltani azt a lelki transzformációt, amit egy ilyen veszteség művelni tud az emberrel.

Már az albumot nyitó „Death is not Defeat” egy olyan állítás, amivel rögtön terápiás metálba csapnak át, de interjúkban is átjön, hogy milyen nyitottan beszélnek az érzéseikről, hogy zenekarostul járnak grief consulting-ra és külön üdítő a férfi sztereotípiák nyílt lebontásáról hallani („Men don’t cry is bullshit” és társai). Az persze nem lep meg, hogy korábbi zenéiket nem bírom hallgatni, nekem elég, hogy az azelőtt ateista fiúkat épp jókor csíptem el.

És hogy miért is most írok minderről? Mert megjelent 2021 februárjában az új lemezük és a Holy Hell gyászfeldolgozós belső utazása után kíváncsi voltam merre tekerik a kormányt. A gyógyulás pedig szépen érezhető, mostmár inkább kifelé néznek és az önpusztítás / klímakatasztrófa szemfelnyitó témáját feszegetik, a saját műfaji kereteikkel együtt. A kemény tükörtartás mellett átszövi a lemezt az igény és akarat, hogy ne a kihalás fele menjünk, ezt sugallja már a lemez címe is: For Those That Wish To Exist. Az is feltűnő és közönséget megosztó, hogy egyre több színt, egyre több nem is annyira rejtett szépséget és költőiséget tesznek a morcos zenéjükbe, amiért nem győzök hálálkodni nekik.

Vérprofi zenész-testvérek ők a saját gyógyulásuk útján, amire ráadásul egyre nagyobb fogékonyságot mutat a világ is. Legalábbis a számok azt mutatják, hogy kovid ellenére is keményen kúsznak felfelé, még a streaming koncertjük is az üres Royal Albert Hall-ban volt, ahol a hangsúly nem az üresen van, hanem a patinás épületen, melynek bérleti díját nem kis dolog kitermelni ilyen rétegzenével.

Kívánom nekik, hogy a siker ne vegye el a szívüket és eszüket!

Love

[ Ajánló: Ha nem bírod ezt a műfajt egyáltalán, akkor talán a Dead Butterflies vagy a Flight Without Feathers ad némi ízelítőt a lágyabb oldalukból. Ha pedig riffeket reggelizel ujjatlan atlétában, akkor szerintem nélkülem is tudod, hogy az Animals, An Ordinary Extinction és Impermanence mehet repeat-en. ]