A legtöbb inspiráló történet engem úgy szokott utólérni, hogy valamilyen külső megerősítést, bizonyítékot találok arra, amit már belülről régóta érzek és tapasztalok. Így volt ez Wim Hof (“A jégember”) személyével is, akinek a neve 2015-ben jött szembe egy podcast-ben, bár akkor még nem tudtam, hogy a sorsom milyen párhuzamokat mutat majd az övével.

Wim Hof egy holland csávó, aki először olyan mutatványokkal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy szál rövidgatyában felment a Mount Everest-re (és le is jött), vagy hasonló öltözékben maratont futott mínusz 20 fokban (Finnországban a sarkkör fölött) , vagy pl. lefutott egy maratont a sivatagban is, egy korty víz megivása nélkül. Ez persze mind a cirkusz rész lehetne, de szerencsére egyáltalán nem annak szánja a teljesítményeit.

Kicsit mélyebben utánanézve ez a 61 éves, 6 gyermekes, özvegy apuka arra tette fel az életét, hogy saját gyógyulásán keresztül megmutassa mire képes az emberi test erős tudati vezetéssel (értsd: az elme erejével). Tanításai szerint csupán légzési és meditatív technikákkal el lehet jutni olyan szintre, ahol a testünk önálló intelligencájában bízva a hőháztartás, sőt akár az immunrendszer működése is tudatosan befolyásolható. Wim Hof mellé, hosszú évek munkája után lassan kezd odaállni a tudomány világa is és bár még messze a széles körű elfogadás, mégis végre kutatókkal együtt feszegetik a határokat. Mindeközben Wim másokat is tanít a módszerén keresztül arra, hogy hogyan válhatnak a testük mesterévé.

Mivel a módszere, a történetei és az arra fogékonyak számára az emberi agyról szóló tudományos részletek mostmár nagy mennyiségben fellelhetők a neten, inkább rá is térek arra, hogy nekem miért talált be az ő személye és üzenete, aztán egy kis gyakorlati példát is mutatok.

A test bölcsességéről – elméletben

Az a gondolat gyakran utolért már Wim nélkül is, hogy a jelenlegi túlzottan kényelmes élet mennyire méltatlan a testünk adottságaihoz képest. Ez a test, amit születésünkkor kaptunk, olyan kiképzésen esett át évmilliók alatt, az evolúció során olyan mértékű innovációnak (sokmillió fejlesztési iterációnak és elvetélt ötletnek) a végeredménye, hogy felfogni sem tudjuk. De tényleg nem. Az emberi elme korlátainak határán működve sem értjük még teljesen, különös tekintettel az emberi agyra.

Otthon a gyerekeknek is csak a “csoda” szót tudom használni mindig ha szóba kerül: Mi gyógyítja össze a sebet? Hogyan forr össze az eltört csont? Mitől múlik el a fájdalom? Ezernyi kérdésre az a válasz, hogy egy csoda, ahogyan a test saját magát helyre tudja állítani. Mi ugyan segíthetünk neki kívülről, de a lényegi részt még mindig ő csinálja még egy komoly műtét után is: helyreáll, begyógyul, egyensúlyi állapotba kerül.

Mivel egyelőre nem vagyunk okosabbak a természetnél, muszáj tiszteletben tartani azt az erőt, ami létrehozott minket. Muszáj belátni, hogy az a kegyetlen és végtelen tesztsorozat, ami az egysejtűtől az emberi testig vezet, olyan technológiát eredményez, amiről mindent ugyan még értünk, de bízhatunk a komplex intelligenciájában, bízhatunk egy olyan most még átláthatatlan szinergiában, amit az egyszerűség kedvéért a test bölcsességének nevezek.

És emellett a bölcsesség mellett beláthatjuk azt is, hogy ennek a technológiának néha muszáj elemében lenni, néha muszáj a képességeit használni. Ha ezt megtesszük, akkor a kényelmes élet is sokkal kevésbé fog rozsdálni minket – mint ahogyan az oroszlán is heverészhet kedvére két olyan vadászat között, amikor csúcsra járatja a képességeit.

És vajon mit tehetünk, ha erre a bölcsességre szeretnénk rácsatlakozni, ha szeretnénk tudatosan felébreszteni? Válaszként beugorhat, hogy nem nagy kaland, menjünk mozogjunk, sportoljunk és kész. Ami kezdésnek egyáltalán nem rossz, én is ezzel töltöttem a fél gyerekkoromat (ezer hála érte), de mostmár úgy látom, hogy a sportos éveimben leginkább a nyers akaraterőt edzettem, a legfontosabb hozzávaló viszont utólag érkezett:

Leesett, hogy lélegezni is meg kell ám megtanulni.

Milyen egyszerűnek és szinte semmitmondónak tűnik ez a felszólítás: “Lélegezz!” – pedig itt kezdődik minden, ami felébreszti a testünk mély tudását. Persze nem tagadom, hogy a meditáció, mint műfaj sokat faragott rajtam ezen a téren, de egész sok idő kellett, hogy belássam a fizikai síkon is a légzés fontosságát.

A tudatos és mély légzési technikák ugyanis behelyezik a testet abba a közegbe, amelyből született, táplálkozik a fák által felfújt és óceánok által kékre festett buborékból, ami körbeveszi az egész Földet. Most még épp van levegő elegendő, szerencsére, talán ezt is (újra)értékelhetjük minden egyes lélegzetvétellel.

A légzés művészetét én egyszer majdnem el is felejtettem, amikor is pánikroham formájában leeresztettem, mint a lufi – de visszatekintve nagyon hálás vagyok ezért is. Meg kellett néznem a gödör alját, meg kellett néznem, hogy milyen érzés elhanyagolni a fontosságát, milyen érzés megvetni a földi buborékot és azóta ehhez képest tudom megújult erővel értékelni.

És valahol itt jön képbe újra Wim Hof személye és technikája, akinek az élete bizonyítja: élsportolói múlt nélkül is csúcsra lehet járatni a testünket, ha felébresztjük benne az alvó óriást.

[ Megjegyzés: Természetesen Wim számára is első a biztonság, ész nélkül, fokozatosság nélkül, gyakorlás nélkül és test-tudatosság nélkül semmibe ne fogjunk bele, én sem tanácsokat fogalmazok meg, hanem tapasztalokat osztok meg veletek. ]

A test bölcsességéről – gyakorlatban

A 2020-as tavaszi karantén időszak alatt nekem szerencsém volt, mert nem az őrület, hanem a nyugalom ért utol és így volt lehetőségem jobban megfigyelni azt is, hogy vajon mivel tudom az otthoni kényelmet felülírni, megzavarni, a testem számára elviselhetőbbé tenni. Persze ilyenkor nagyon fontos olyan foglalatosságot találni, ami a diszkomforttal együtt is jólesik, amit nem kell magamra erőltetni, hanem találok benne valami élvezetet is.

Hideg zuhany

Ekkor tért vissza Wim Hof a gondolataimba, akiről már olvasgattam annyi mindent korábban és tudtam, hogy a hideg zuhany jótékony hatásairól (is) mennyit dumál. Ehhez bizony fura módon kedvet éreztem és a karantén nyugodt körülményei között elkezdtem magam edzeni. Persze porcikám sem kívánta a hideget, de mégis érdekelt a dolog, hogy meditációs gyakorlattal felvértezve mit tudok kihozni. Úgyhogy fokozatosan, reggelente, nagyon kis lépésekben elkezdtem gyakorlatozni, az 5 éves kisfiam nagy örömére – hiszen ő csak a hangokat hallotta, amiket nem fogtam vissza. A meleg víztől a langyoson át a jéghidegig – egy hónap alatt eljutottam oda, hogy nem csak bírtam már a hideget, hanem korlátoznom kellett a hideg víz alatt töltött időt.

Persze dukál ehhez is légzőgyakorlat – melynek a részleteit és útmutatásait jelen írással nem vállalom be, van róla sok leírás – de azt megosztom, hogy az én olvasatomban két fontos része van: egyrészt oxigén túltengést okozni a testemben, másrészt a légzés közben a tudatosságot növelni arra vonatkozóan, hogy mi is történik. Másként fogalmazva: szólni kell a testemnek, mint valami különálló entitásnak, hogy “Haver, most ez meg ez lesz, légyszi készülj és oldd meg a helyzetet”.

És amikor reggel ébredek, még mindig nem a hideg víz az, amire vágyom (és ez maradjon is így), viszont mégis mire eljutok a zuhany alá, a tudati vezetés már út közben olyan erős, hogy szinte átcsap egy élménybe és örömmel lubickol a testem az egyébként kényelmetlennek szánt helyzetben. És nekem annyi a dolgom, hogy a légzést figyeljem, a feladatot ledelegáljam, onnantól a testem beállítja magának a hőmérsékletet gyönyörűen, lekezeli a stresszhelyzetet magától.

Ezt a tudatosságot, ezt az átengedő bizalmat lehet megadni a testnek egyéb stresszhelyzetekben is. De fel kell hozzá ébreszteni az alvó óriást, meg kell neki adni a felhatalmazást, hogy cselekedjen. Természetesen az akaraterő edzése is elengedhetetlen, de számomra mostmár nagyon fontos, hogy ne csak nyers erőből álljak a hidegben. Hanem adjam át a kontrolt a testnek és figyeljem a csodát, ahogy munkába áll és megold mindent helyettem.

Váratlan stresszhelyzetek

Ezt a légzés vezette csodát lehet alkalmazni egyéb stresszhelyzetekben is – nemrég például egy olyan teljesítménytúrán vettem elő, amire az elmúlt évek alapján egyáltalán nem voltam felkészülve. Egy nap alatt, napkeltétől napnyugtáig mentem 210 km-t biciklivel, ami régen is jópofának számított, amikor úsztam futottam bicajoztam sokat, de most, hogy a klasszik apukás kihívásokkal van tele az életem, nem az állóképességemen és izmaimon dolgozok a legtöbbet.

Viszont az elmúlt 3 hónap hideg zuhanyai megerősítették bennem a légzés általi test-tudatosságba vetett hitet és elővettem a sapkás Wim Hof bácsi tanácsait a biciklin is. Varázslatos volt megélni, hogy erőnlétben tudtam tartani a lépést a nálam sportosabb cimborákkal és hiába kiabált felváltva a vádlim, vállam, csuklóm, combom, ínszalagom a versenybringán görnyedve – én folyamatosan figyeltem és a legkisebb jeleknél elkezdtem a légzőtechnikát és szóltam a bölcsnek (a biciklin is a testemmel beszélgettem igen), hogy légyszi most itt csinálj valamit, most pedig itt, most meg itt, mert nem jó. Én utána csak figyeltem a légzésre, a többit stresszt pedig sorozatosan és következetesen megoldotta a nagy testvér.

Az persze látszódott másnap, hogy a regenerációra több időre van szükségem, mint aki edzésben van, de ez nem baj – nekem a fontos, végig tudtam csinálni és hogy a 210 km nagy része egy meditatív élmény volt. Kb. 10% amire azt mondanám, hogy élvezhetetlen mocsok volt – itt a szigorú tekintet és nyers akaraterő segített. De a 90% hitből tekerés még így is egy fantasztikus élmény – mint ahogy mindezt megosztani is az volt.

Köszönöm.