Az üresség természete

Én egy ideje nem írok. Nem tudok. Nincs kedvem. Olvasok helyette azonban jobbnál jobbakat. Ezt a  bejegyzést férjem írta. Nincs világ vége, de beragadtunk. Szomorkodunk. Sóhajtozunk. Esténként meg összebújva nézzük a Fargót.

Az üresség természete – by Attila

Ha választanom lehetne, őszi köszöntőnek szebb sorokat szánnék erre a felületre, de maradjon a szabadság édes és ennek fényében maradjon a blog is őszinte.

Ha az ember végigkíséri szeretteinek gyógyulási törekvéseit, az lehetőséget ad az emberi érzelmek teljes spektrumát közelebbről megismerni. Még a kevésbé lelkizős egyének is szembenéznek mindennel, legyen az félelem, bátorság, düh, szomorúság, akaraterő, hit, szenvedély, együttérzés – hosszú a lista mi minden kerül terítékre. Minél hosszabb a folyamat, talán annál szélesebb a spektrum.

Ezen színes lelkiállapotoknak megvan a helye és megvan az ideje, nem kell mesterkélni rajtuk semmit, jönnek szép sorban és az élni akarás jó esetben túlsúlyozza a pozitív előjelű érzelmeket, statisztikus szemmel nézve a végén pedig bátor és erős lesz mindenki, aki küzd és mássza a hegyet, amit elé tett az élet.

Mindeközben, az érzelmi óceánban hánykódva megtanul az ember sokmindent, jönnek a jó indulattal érkező infromációk minden irányból. Tudományosan és attól mentesen is úgy felvérteződik az ember, mint a csoda, a végén már ért mindenhez és egyszerre tudna felcsapni felsőfokú drogkereskedőnek, terapeutának, sámánnak, motivációs előadónak, gyógytornásznak, dietetikusnak és ápolónak.

Aztán egyszer csak jön az üresség. Nem kopog az ajtón, csak bejön.

Ez nem feladás. Nem lemondás. Egyszerűen kiüresedik az ember.

Számomra talán Lovasi András alábbi sorai foglalják össze legjobban:

“Belülről érzem, és kívülről tudom, hogy:
Beszél, aki keres
Hallgat, aki talált
Senki nem ért semmit
Az orvosok például nem értik a halált
Hát, senki nem ért semmit…”

Van ebben az ürességben egy félelmetes rész – amikor elkezdődik. Az ember fél(t)ve kapkodja a saját érzéseit, hova lettek, hova tűntek, miért nem húzzák súlyként, vagy emelik acélrugóként nap, mint nap. Aztán elfogadja, hogy most ez van. A felszínen továbbra is mindent megtesz, megy előre és vágyik belül a teljes életre, de nincs már görcsös akarás hozzá.

Van valamiféle megadás ebben, egy olyan fehér zászló, ami nem vereséget szimbolizál, hanem egyfajta felajánlást magasabb erőknek. “Én, azaz mi, mindent megteszünk, ami emberi erőnkből telik. Kérlek ti is tegyetek legjobb belátásotok szerint odafönn. Most pedig kimegyek a kertbe kapálni. Köszönöm.

Nincs illúzióm, tudom, hogy rengeteg szenvedés van a világban, mégis az embernek a sajátja kiabál legjobban. És még ha az ember fia / lánya / androidja fel is használja ezt a szenvedést dörzspapírként, akkor is eljöhet az a pont, ahol már a tudás is és bölcsesség is légneművé válik. És egy időre üres leszel.

Szeretnék hinni benne, hogy a kollektív földi kínok “csak” egy lázállapotot jelentenek a bolygónk testén, amiben benne lenni fáj, éget, izzaszt, de ez a láz már a gyógyulás része és utána valami jobb közvetkezik.

Mindenkinek.

(Most pedig menjünk kapálni, mert sok a dolog. De tényleg!)