Gyerekkel rákosan 1. rész – Az első este

erdo_anyamanna

Sokan vagyunk anyukák, akiket egyszer csak fejbe kólint a hír, hogy nagy a baj. Ugorhat a szalagavató, a diplomaosztó vagy akár az általános iskolai beíratkozást is apa csinálja helyettünk. Vagyis nem maradnak el, csak mi nem leszünk ott. Jobb esetben “csak” szarul leszünk a kemoterápiától és nem tudunk kikelni az ágyból, rosszabb esetben meg meg sem éljük. A gyerek agy, ugyanúgy mint a felnőtt agy kezd ezzel valamit, de hogy mit, arról fogalmam sincs. Nem is általánosságban érdekel ez engem, hanem hogy az én gyerekem mit kezd azzal, hogy anya beteg. Nagyon beteg. Nyilván az is meghatározza, én mit mondok neki és még inkább, hogy hogyan állok a dolgokhoz.

Mannuska már készülődött a fürdéshez, mikor a patológus ismerősöm felhívott, hogy kész van a feldolgozással. Sajnos, beigazolódott. Egy két mondatot még váltottunk, letettük. Csend. A férjem mellettem, egyik gyerek a fürdőszobában, másik a hasamban. Én meg rákos vagyok. Persze jön a nem hiszem el, oké, de mit mondjak a gyereknek, ha bemegyek hozzá? Nem gondoltam át, egyáltalán nem. Vészhelyzetben jól szoktam reagálni, sajnos tapasztalatból tudom. Gondolkodás nélkül csinálom amit kell. Bementem hozzá . Indult már a kádba, nagyoskodni akart, hogy egyedül zuhanyzik, de annak nem szokott jó vége lenni, mert vagy hideg vízzel cicamosakszik, vagy kis büdikoszos marad itt-ott, így inkább szeretek besegíteni. Leültem a szenyestartóra, magam elé állítottam és kis puci testét közel húztam, megfogtam két kezét, szemébe néztem. “Mannuska, anya rossz hírt kapott. Telefonált a doktor bácsi, hogy beteg vagyok. Nagyon beteg, de ez olyan betegség, ami most nem látszik rajtam. Sokat fogok majd orvoshoz járni. Szép lassan meggyógyulok.” Ennyi. Nem kérdezett, nem is mondtam mást. Az este további része lezajlott ahogy szokott, legalábbis a fizikai dolgokban, csak sokkal csendesebben. Nem sírtam. Nem azért mert tartottam magam, hanem mert az agyam még nem engedte felfogni mi van. Az altatás alatt éreztem, hogy a tudatom kiír receptre egy nyugtatót, és mire kijöttem a gyerek szobájából, gondolatban kiváltottam és be is adtam magamnak az injekciót, leszedáltam magam.

Jöhet a másik gyerek. Éreztem ez nehezebb lesz. Míg az ötévest lefektetem és átgondolom hogyan tovább, addig a 29 hetes magzat éjszaka is velem lesz és rajta is átfutnak a halálfélelem hullámai. Simogattam a hasam, nyugtatgattam őt, de tudtam nem vagyok hiteles, remegtem a félelemtől, ő meg remegett velem. Attól az éjszakától kezdve nem mosolyogtam soha többé, ha megmozdult a hasamban, nem mutattam boldogan az apukájának “Nézd hogy mozog a hasam!”, mert innentől kezdve csak azt tudtam elképzelni, hogy menekül. Menekül és keresi korábbi kis boldog életét, ami egyszer csak katasztrófába csapott át.

Az addig féltve őrzött kincsem teherré kezdett válni, egy problémává, amivel nem tudtam mit kezdeni. Nem akartam hagyni, hogy elhatalmasodjon ez az érzés! Eszembe jutott, Gonzó, egy jó barátom beszélt korábban egy terapeutáról, aki anya-magzat beszélgetés kialakításban segít. Pár napon belül felkerestem. Irányított meditációval sikerült kapcsolatba kerülni a kisfiammal. A pszichológus segítségével elmondtam neki nagyon egyszerűen mi történik, ez őt miben fogja érinteni és mindennél fontosabb, azt hangsúlyoztam, hogy nem ő okozta a felborult harmóniát, zavart, anya félelmeit. Sikerült többször is megismételni ezt a “beszélgetést” mielőtt napvilágot látott volna.