Ohh, azok a nők, a barátnők, akik tizen, huszon, harminc(on) éve részesei az életemnek. Akikkel annyi időt töltöttem együtt, hogyha összeadnánk, 7/24-be, évek jönnének ki. Akikkel együtt szaladgáltam idétlen hosszúságra felhúzott zokniban az ovi udvarán, akikkel egymásnak másoltuk kazettára az alteres zenéket, szédülve cigiztünk gimibe menet, és a péntek esti beszélgetések elején még megváltottuk, majd – a sörös és jégeres poharak számának növekedésével – egyszerűen leszartuk a világot.
Ohh, azok a nők, a barátnők, akik mind megtelepedtek, családot kerekítettek maguk köré, továbbra is itt vannak nekem. Együtt sóhajtottak velem, amikor váltam, együtt nevettek velem, amikor végre gyermek fogant a hasamban, együtt voltunk boldogok az esküvőmön és hívtam fel őket pár héttel későb, hogy rosszindulatú a daganat.
Esténként jéghideg lélekkel feküdtem a hátamon otthon a virágos kanapén és megjelentek a nők, azok a barátnők. Nem igéztem őket, jöttek kéretlenül, váratlanul. Fehér selyem ruhában. Táncoltak. Némán, mégis ütemre, egymás kezét fogva, körben állva a Semmiben. Gyógyítottak.
Akkor jelentek meg legtöbbször, amikor a kisfiam még kórházban volt. Én meg hagytam őket, hagy jöjjenek, gyógyítsanak. Ahogy hagytam a szemeimből fülembe folyó könnycseppeket is.
Később ezeknek a nőknek, a barátnőknek magamban végrendeletet fogalmaztam, olyan rendhagyó félét. Nem a Tupper edénykészletemet osztottam szét közöttük, – bár tudom egyik-másiknak fáj rá a foga – hanem feladatokat hagytam rájuk, arra az esetre, ha véletlenül, persze nem, de, ha mégis, netalántán … meghalnék időnap előtt.
Megvolt mindegyikőjüknek a hatásköre, mit pótoljon a gyerekeimnek, amit csak a nők, a barátnők tudnak adni. Hisz én is tőlük tanultam ezeket.
Egyik lett az egészség és táplálkozás felelős plusz kapott felhatalmazást arra, hogy anyagi környezetünkön túl, mindenféle világokat mutasson meg a gyerkőcöknek. Másikra az érzelmi életük követését bíztam és lelki fejlődésükkel kapcsolatos döntésekre kapott vétójogot. Harmadikat kértem, ügyeljen arra a gyerekeknek mindig legyen mit felvenni, normálisan nézzenek ki és ilyen olyan anyagi javak is jussanak nekik néha napján. (Persze van ezeknek a gyerekeknek apjuk is, sőt kettő is, de a családon belüli szerződésekben nem hiszek.)
A nőkre, a barátnőkre ráruháztam még azt a nemes feladatot (terhet) is, hogy találkozzanak negyedévente személyesen is a gyerekeimmel. Legyenek közeli, távoli nagynénik, az élet úgyis kihozza melyikőjükkel milyen viszonyban lesznek.
Igazából nem is végrendelet lett ez, hanem szerződés. Ráadásul rendes kétoldalú, csak épp még óvodás korunkban írtuk alá vérző orral a csúszdánál, fiatal felnőtten bőrig ázva egy open air festiválon, vagy véreres szemmel az egyik hangos baráti összejövetelnél, míg a többiek nem figyeltek.
Nem hiszem, hogy bármelyikük megtámadná elévülésre vagy aláíráskori cselekvőképtelenségre hivatkozva.
Már csak azért sem, mert élek, virulok és nagyon úgy néz ki, ez így is marad jó sokáig, legjobb esetben míg a fülem nem ér bokáig, tehát én látom el a fenn említett felelősségi köröket és a “terhet”. Mert tényleg az a legnagyobb feladat ezek közül, hogy összehozzuk azokat a negyedéves találkákat, a macska rúgja meg! 