Elég jó a képzelőerőm. Sokszor elmerengek ezen azon, elképzelek jeleneteket, lejátszom a jövőt, forognak a filmek a fejemben. Volt férjem többször mondta, hogy a Hupikékben én lettem volna Ábrándos törp.
Ez néha jól jön, néha nem. Például ha repülünk, apró részletekig kidolgozott 54 féle módon képzelem el a saját repülőszerencsétlenségünket. Kedvenc részem, amikor magam előtt látom a vállból kiszakadt összefonódott karjainkat lebegni az óceánban.
Amikor kitört nálunk megint a vihar, vagyis kiújult a betegség, olyan dokumentum filmeket vetítettem szomorú szemeimmel a ház falára, hogy Attila nem bírta sokáig nézni. Benyomta a pauset rajtam, kattingatott a gépén egy órát, elszaladt a nyomdába és hazatért néhány poszterrel. Gondosan felragasztgatta azokat különböző színű kartonlapokra és mondta válasszak, melyiket hová rakja a házban, mert szeretné kitakarni velük az én vetítésem.
Elsőnek Matt Damon kötött ki a konyhafalunkon, ahogy bénázik a Marson. A filmben hamar kiderült, hogy kurvára egyedül maradt a bolygón, de esze ágában sem volt feladni (uh, ez nagyon kemény, egyedül egy bolygón!) és valami olyasmit mondott, hogy: Fog a faszom itt meghalni! – és úgy is lett. Annyira megragadt ez a hozzáállás. Jó volt naponta sokszor ránézni és a konyha asztalnál ülve, eszegetés közben a plakáton ragyogó szavakat is belecsamcsomgtam magamba: Whatever it takes I will win and live happily after this mission. (Kerüljön amibe kerül, nyerni fogok és boldogan fogok élni ezután a kihívás után)
Amikor túl voltam a sokkon és felfogtam, hogy szeptemberben, Mannuska iskolakezdésére még nagy eséllyel élni fogok, jöhetett a második poszter. Mad Max (Fury Road) jelenet költözött Matt Damon alá. Az a kép a filmből, amikor a csaj rájön, hogy hiába rodeózott és tekergette a kormányt ide-oda, nincs is ott az amiért ment és a látványteljesítményért Oscar díjakat nyert filmalkotás sivatagi hátterében térdre roskadva kiordítja lelkéből a csalódást. (Majd újra kezdi az utat vagyis tulajdonképpen – és bár ezzel lelövöm a film szövevényes forgatókönyvét- megy egy kört és voila, eléri végcélját, mégha azt nem is pontosan olyannak képzelte. )
Én is felkapartam magam a földről szép lassan és új posztert választottam a cserépkályha tetejéről, ahová Attila pakolta a motivációs eszközöket. Roki (Rocky Balboa) következett. Na! Gondoltam volna 12 évesen, hogy az alámondásos videókazettán látott Roki(ka) még ilyen szerepet fog betölteni az életemben? Nem! De Rocky mondott egy olyat, hogy onkológiai kórtermek falába kellene vízmintával belefesteni: You, me, or nobody is gonna hit as hard as life. But it ain’t about how hard you hit. Its about how hard you can get hit and keep moving forward. How much you can take and keep moving forward. That’s how winning is done. (Te, én, vagy senki más nem fog olyan keményet ütni, mint az élet. De ez nem is arról szól, hogy mekkorát ütsz. Hanem arról, hogy mekkora ütésből tudsz felállni és menni tovább. Mekkora ütést tudsz fogadni és tovább menni előre.) Kapom az élettől, felállok, kapom a következőt, megint felállok és így tovább. Most itt járok.
Közben kiválasztottam a következő lapot amin Kung Fu Panda barátom külső elvárásoktól feszélyezve belenéz a rá vonatkozó túlmisztifikált hót titkos tekercsbe amin a szinthez lépéséhez szükséges összetevőket várják. És kukk, van benne egy … nagy Semmi. Vagyis egy tükör a felismeréssel, hogy: There is no secret ingredients. It’s just you. (Nincs titkos összetevő. Csak Te vagy.)
Attila szeme meg ragyog és közli, hogy a poszterek hátteréül használt karton színek épp a csakrák színei sorrendjében választódtak ki egymás után. Tök véletlenül, persze. Véletlenül pont ezeket a posztereket véletlenül pont ezekre a színekre ragasztotta, én meg véletlenül pont ebben a sorrenben éreztem szükségét nekik. Kezdtem a gyökércsakra vörösével, folytatva a szakrális narancs majd a napfonat citromsárgájával, jelenleg szemezgetve a szív csakra zöldjével.
Véletlenül.
