Ezt a posztot a kislányom osztálykirándulásáról írtam és az iskola hírlevelébe is bekerült, tök jó fejek, simán lehet szabadszájúskodni, na, persze azért kulturált keretek között.

Kirándul az első osztály, annak rendje és módja szerint

Mi szeretünk utazni, jönni-menni, úgy a magunk módján. Bizonyos keretek között. Mondjuk négyesben, vagy a barátainkkal, 2 óra hosszára hitelesített síró-mérő-órával a kocsiban szigorúan a kicsi gyerek alvás idejéhez időzített utazással, lehetőleg olyan szállással, ahol este –felnőttek – még két szót tudunk váltani egymással miután a gyerekek elaludtak.
Így amikor Berci (akit a telefonom Éppen Ír…-nak mentett el önkényesen) felvetette a rendhagyó osztálykirándulás gondolatát egy óriási Nem tábla jelent meg előttem. Azt gyorsan arrébb löktem, mert ugye ez most mégiscsak a nagyobb gyerekről kell, hogy szóljon, aki – akár megbarátkozunk a gondolattal akár nem – szeptembertől egy nagyobb család tagja lett, az iskoláé, az osztályé, ahol a napsütötte órákból többet tölt, mint otthon, úgyhogy ebből nem maradhatunk ki. Férjem is azt mondta menjünk, max minden órában bevesz egy bármilyen nyugtató hatással bíró gyógyszert.

Nincs mit veszítenünk! felkiáltással kerekedtünk fel a reggel 7:30-as indulásos (!) 14 autós konvojos (!) 52 fős (!) önellátós (!) kirándulásra.
Ilyen feltételek után semmilyen elvárásunk nem volt.

Felkészülve az utazás alatti gyerekvinnyogás csillapításra, vállalva a kitekert pozícióban való utazást, annyi szórakoztató játékot pakoltam a lábamhoz, ami egy mozambiki magán óvodának büszkeségére válna. Persze nem kellett nekik belőle semmi és nem vinnyogtak. Néha-néha titokban hátranéztem, mitől ilyen nyugodtak és elképzeltem, ahogy Vekerdy Tamás ül még a hátsó ülésen, akinek csupán a jelenléte is olyan nyugtatólag hat a gyerekekre, hogy csendben nézelődnek, vagy reklámfilmbe illően a nagyobb képeskönyvből verset olvas a kicsinek.

Első megállónak Dia (osztálytanítónk) leszervezett egy református templom nézést Vajdahunyadvárán, ahol kívül a gyönyörű fatető, belül a kézzel festett fa kazettás mennyezet késztetett mindenkit nyak kiakadós pózba jó néhány percre. A hely még annyiban említésre méltó, hogy itt hagytuk el a térerő világát, szevasz fb, viszlát bejövő.

Ahogy közeledtünk a szálláshoz és kanyargott felfelé a rengeteg magyar rendszámú autó a jeges erdei úton, már le lehetett húzni az ablakot és harapni a friss utánozthatatlan erdei levegőből. Mellettünk csörgedező patak, gyönyörű kilátás és a fel-fel tűnő faházak látványa (kéményből száll a füst, minden, ami egy poszterhez kell) nekem annyira belevésődött az agyamba, hogy éreztem, ha innentől minden rossz lesz, akkor is megérte az egész. De nem lett rossz. Sőt, több szívmelengető emlékeket is szereztem, például, ahogy a < 2 éves kisfiam az egyik osztálytárs nagypapájával nézegeti mesés könyvét, kislányom pizsamában UNO partizik osztálytársával, apukájával és testvérével, no, de ne szaladjunk előre. Az érkezés napjának második felére Berci (Éppen Ír...) szabad programot írt elő, szabadtűzi szalonna sütéssel, szabadban szabadon játszó, hegyet mászó, nyakik piszkos gyerekekkel, akik Dia néni estimeséje után mosolyogva potyognak be az ágyba. És így is történt. Másnap hajnalban a kemény apukák és anyukák készítették az irdatlan mennyiségű reggelit a közepes falusi lagzi méretű társaságnak. Igyekezniük kellett, mert indult A túra. És közben kisütött a nap! Kisütött a nap! És ezt nem véletlenül írtam kétszer, mert én már azt hittem soha az életben nem fog sütni többet! Hosszú volt ez a tél! Gyönyörű időben indult a pufi ruhás társaság felfelé a vízesés és fehér sziklák irányába. Van amikor az ember nem hisz a szemének. Például én, amikor a gyerekek nulla megpihenés nélkül folytatják a környék felfedezését a ház körül a közel 10 kilóméteres hegyi túra után. Mivel tudtuk rövid lesz a kirándulás, mert Diának haza kell érnie a leendő elsősök felvételiztetésére, muszáj volt a lehető legtöbb programot ebbe a napba belezsúfolni. Bercit nem kell félteni, leszervezett mindent! Vajon a gyerekek mire fognak emlékezni néhány év múlva, nem tudom, van miből választani. Volt három méteres máglya, szikrázó fenyőágakkal a tetején, lélekzetelállító csillagos égbolttal megspékelve, citeraszó, csillagszóró, furulya előadás, Dia néni meglepetés születésnapi köszöntő, esti bátorságtúra. Láttak medvét (na jó, nem biztos, hogy az volt, de valami mozgott a bokor mögött, az szent). Hogy mit evett a gyerekem két napig, fogalmam sincs, mert amit mi vittünk kaját abból alig fogyott, de egyszer sem panaszkodott, hogy éhes lenne. Utólag már az én anyai szívem is elmosolyodik, ha magam elé idézem, nem csak az én kislányom csúszik le gyatyaféken a hót saras hegyoldalban és nem csak ő lett mellkasig jéghideg vizes, mert túltolta a folyóban járkálást, de elfogultság ide vagy oda, a dobogó első helyét csak megtartanám neki ebben a kategóriában. Hazaindulás napján még belefért egy mamut fenyőt néző túra, csakhogy visszafelé is biztosított legyen a nyugodt utazás. Végére az is kiderült, a nagy társaság arra is jó, semmilyen szélsőséges(nek hitt) család ne érezze magát kívül a körön. Minden puzzle darab megtalálta a helyét szerepét a teljes képhez, és már-már szentimentalizmus határát feszegető boldog pillanatokat szereztünk magunknak. Én személy szerint köszönöm minden szervezőnek és Berci főszervezőnek a lehetőséget – aki ha jól értettem szívesen vállal hasonló programkoordinálást az egész iskolának, bár emlegetett valami busás jutalékot, de akkor épp rohannom kellett a gyerek után és nem értettem pontosan a mondat végét – de annyit biztosra tudok, hogy már most felírhat bennünket minden jövőbeli általa szervezett osztálykirándulásra! Visszaolvasva vettem észre, az úticélt még csak meg sem említettem, mert amúgy mindegy is, ilyen jó társaságban bárhol nagyon jól tudjuk magukat érezni. Persze nem titok, Erdélyben, Havasrekettyén jártunk. A teljes összhang megteremtésében szerepe volt még a következők részvételére: Álmos, Ferenc, Némó, Manna, Attila, Kata, Nóri, Bogi, Sári, Berci, Zsuzsa, Marion, Krisztián, Vilmos, Lehel, Ádám, Balázs, Sári, Gabi, Laci, Dia, Fanni, Petra, Luca, Ádám, Bogi, Szilvi, Csaba, Hunor, Feri, Bori, Zita, Zsuzsa, Péter, Eszter, Gergő, Pista, Ildikó, Lajos, Hajni, Lali, Domi, Gyuri, Anita, Barni, Dávid, Laci, Kamilla, Hanna, Lóri, Judit, Csenge Igen, 52-en voltunk!