Világ életemben szerettem utazni. Amint önállóvá váltam pattantam fel a járműre, mentem ide-oda. A buszhoz rohanva a köszönésemet fogadó öregek sokszor halkan megjegyezték, hogy “Ennek is mindegy, csak menjen lába alatt az út!” Mikor jogosítványom lett barátném édesanyja úgy módosította a szólást, hogy “Neked is mindegy, csak fusson segged alatt a kerék!” Szerencsére engedtek, megtehettem és meg is tettem mindent, hogy világot lássak. Ezzel rendben is volt minden. Csakhogy amikor indult az utazás és önelégült mosollyal az arcomon helyet foglaltam a vonaton, hajón, repülőn pár perc után kezdtem elgondolkodni, mi is van a táskámban. Rutinosan vettem számba mennyi bődületes baromságot pakoltam be és milyen 1 napos életben maradáshoz is feltétlenül szükséges dolgok maradtak otthon.

Pakolási részképesség hiányosságban szenvedek. Úgy érzem magam készülődés közben, mint amit először harmadikos gimnazista koromban éreztem egy matek példa kapcsán. A feladat egyszerűen meghaladta az ez irányú értelmi kapacitásom. Kész, nekem ott véges az agyam. Tudom, hogy van tovább, de nekem nem megy. Nagy nehezen összerakom, hogy ahová megyünk kell mondjuk alkalmi ruha, OK, azt beteszem, de mellé egy nejlon harisnyát, vagy egy hozzá illő kardigánt netalántán cipőt már nem, így lesz végül is tele a táska jó ötletnek tűnő, de önmagában hasznavehetetlen dologgal.

Másik nagy kedvencem volt, amikor rendszerint nem vittem törölközőt magammal, az őskorban ugyanis legtöbb helyre még kellett. Mire átállt az agyam a világ fordult egyet és mindenhol van már törölköző, nekem meg most lapul a táskámban két óriási nagy helyet foglaló frotír szárítkozó. No a hálóruháról, alsóneműkről, vagy épp fürdőruháról nem is beszélve, amik rendszerint otthon maradtak, mert persze a mai világban minden pótolható, tényleg csak a bankkártya legyen veled. Gondoltam én. De volt amikor konkrétan az egész táskám hagytam otthon, például mikor a barátnőm esküvőjére utaztam 200 kilómétert. Na, ezt a feladványt azért nem olyan egyszerű egy pin kóddal elintézni.

Évek alatt kifejlesztettem az un zacskózás tudományát. Mivel képtelen voltam felmérni, hogy bizonyos utakra mekkora táskába kezdjek el pakolni, legtöbbször nem lett elég a választott űrtartalom, így jöttek és sokasodtak a zacskók, amikbe még bedobáltam ezt azt, és mivel itt már nincs határ el lehet képzelni hogy nézett ki a kocsi hátulja. Felmentettük magunkat a “Kocsi elbírja!” felkiáltással, de ez nem vigasztalt, mikor megérkeztünk este a célpontra, a gyerek felébredt és a valamijét, amire nagyon nagy szükség lett volna fogalmam sem volt, hogy elhoztam-e és ha igen, melyik zacskóba csúsztattam. Akkor kezdett tehát ez az egész mit hagyok otthon téma nyomasztó méreteket venni, amikor beköltöztek a gyerekek is képbe. Az hogy magamnak otthon hagyok mindent, az OK, de a gyerek dolgaival ezt csak nem tehetem meg. Nem feltétlenül az alvókájára gondolok, mert majd elalszik az a gyerek, ha az üvöltve sírástól pár óra múlva kitikkad, de tápszer, hozzá víz, cumisüveg és pelenka nélkül azért csak nem jó nekivágni egy 8 órás autó útnak.

Az évek alatt felhalmozott pakolási hibák eredményeképp minden egyes vonulásunkat beárnyékolta az indulást megelőző 3-4 óra, amikor is nagy volt a nyomás rajtam, hogy normálisan pakoljak már be. Nekem ugyanis ennyi idő kellett, hogy elindítsam a családot, de ha a gyerekeket nem kötötték le, ez a szám akár duplájára is rúghatott, ekkor pedig nem nehéz elképzelni a torzulási arányokat az arcomon. No, ekkor jött az én drága uram, miután egyszer Live véginézett egy ilyen készülődést, és nem csak a kocsiban ülve meséltem neki sírva, hogy én ezt nem csinálom még egyszer (adj egy jégert!)

Legközelebb behozott egy k nagy bőröndöt, letette a szoba közepére és azt mondta ebbe kezdjek pakolni, de csak ebbe! Fogalmam sincs ez hogyan oldotta meg az összefüggéses pakolást, csökkentette le negyedére a készülődést, és hogyan volt hatással arra, ne hagyjak otthon alapvető dolgokat (minimum 90%-os hatékonysággal), de óriási változást hozott az életembe, valami blokkot bizonyosan feloldott. Mert műküdik! Azóta is. Olyannyira, hogy amikor Tobagóra mentünk 4-en, két hétre akkor is az az egy bőröndünk volt, nekem még kézipoggyász sem kellett (ugyanakkor ha Jászalsóra ugrunk le két napra, akkor is képes vagyok tele pakolni ugyanazt a bőröndöt.) Sőt! A bőrönd azon is változtatott, hogy hazaérkezéskor boldogan pakolok ki belőle mindent még aznap, így nem kell hetekig (vagy a következő indulásig) kerülgetni a zacskókat.

borond

Komolyan, néha egy kis trükk csodákat tesz és úgy képes kibillenteni a hülyeségből vagy berögzött gyomorgörcsöt feloldani, hogy az csak na. Egy adott problémára sok megoldás van, tudom, hogy van check lista, kaptam is kölcsön a pakoláshoz, de az nekem nem vált be. Meg kell találni, ami nekünk fekszik és ami még lényegesebb, megfeszülés nélkül működik. Mondjak még okosat? Majd mondok máskor. Köszönöm Bőrönd Ödön.