Hosszú hónapok óta beszélünk itt oldásról, görcsökről, berögzült baromságokról amikre rá kellene jönni, majd leginkább cselekedni, radírozni, megváltoztatni. Most főleg porondon van a téma, mert ugye csak itt van ez a szar (rák) megint.
Keresem, kipróbálok különböző eszközöket, agyalok rajta egy csomót, de a legjobb, hogy nem túlgondolni kell, mindent megmagyarázni, hanem csinálni oszt kész. Valamelyik majd működik, legalább addig is élek.
Ülök Rékánál beszélgetünk, hogy ez meg az, (persze kicsit mélyebben) de nincs kedvem, fáradt vagyok és nem tudok válaszolni a kérdésére, hogy miért ülünk ugyanitt pontosan egy évvel később.
Belemegyünk ebbeabba (halni vagy élni és még pár részletbe) és rávezettetem magam mi hiányzik most.
- Na, mi hiányzik abból ahogy csinálod? – kérdi hetykén.
- Nem tudom – mondom hót hűvösen, mert nem érdekel és kivételesen nincs kedvem gondolkodni, élet értelmet fejteni és kínos kérdésekre válaszolgatni.
- Én nem mondom meg.
- Köszi.
Aztán persze kimondom, mert nem azért vagyok nála, hogy disputázzunk, segíteni akar én meg azért jöttem, hogy segítsen. (Most visszamenőleg tudom, már ezt is túl gondoltam, mert legszívesebben azt mondtam volna, hogy Réka, tele van a faszom, hogy ugyanitt vagyunk egy évvel később és kurvára nincs kedvem a hülye kérdésedre válaszolni, mert leginkább azzal küzdök, hogy a spriccelni ki kívánkozó könnyeimet visszatartsam és nem csak azért, mert nem hoztam egy rohadék zsebkendőt, pedig akartam, de úgy emlékeztem, hogy itt van, most meg nem látok sehol egyet sem, de úgyis adsz, ha kell, mert múltkor is amikor elfogyasztottam, amit hoztam te a zsebedből húztál elő egyet, hanem azért is küzdök a könnyeimmel, mert nem akarok itt sírni, pedig hol a k anyjába sírja ki magát az ember, ha nem az onko-pszichológusnál.)
A lendületről, impulzivitásról, erőről, indulatról, szenvedélyről van szó. Hogyha megvan az a valami ami be van ragadva, de az ember természeténél fogva annak ki kellene jönnie, akkor nem kell átgondolni, áramoljon belülről kifelé, ösztönszerűen. Nyilván nem arról van szó, hogy reggel kicsit rosszabbul kelek és ezért a sarki vadászboltban veszek hamisított lőfegyvertartási engedéllyel egy puskát és leszedem vele az első utamba kerülőt. Ennél azért egyszerűbb dolgokról van szó. Ha fáj tessék sírni, ha boldogság van tessék örülni, ha támadnak védekezni kell, ha halállal fenyegetnek meg kell ijedni. Jöjjön ki, billentsem ki magamat a minimál amplitúdójú hullámaimból, aztán essek vissza a normál tartományba. De ha már fel vagy letornázom magamat a görbéről, akkor nyomjam azt a kurva gázt keményen. Egy-két percig mondjuk. Mert ugye sírni se lehet állandóan, vagy a szám is hülyén nézne ki egy idő után, ha állandóan vigyorognék nagy boldogságomban, nem is beszélve a halálfenyegetettség érzésben eltöltött idő minimalizálásának jótékony hatásáról.
Bóklászunk az utcán és szembe jön egy fajta instant oldás lecke. 45 év körüli lestrapált, alul öltözött nő sétál egy kábé 10 éves kisfiúval.
- Olyan hülye vagy! Mindig belepofázol az istentiszteletbe. – így (a feltételezett) anya.
Nulla másodperc gondolkodás nélkül csípőből érkezik a válasz a kiskölyöktől:
- Te is mindig belepofázol mindenbe!
Ugyanilyen részidővel kontra: – De én felnőtt vagyok, te meg egy Takony!
Lefordulnak a sarkon én meg sajnos nem hallom miről beszélnek tovább. Azt sem tudom magamon vagy rajtuk nevessek vagy sírjak.
Abban azonban biztos vagyok, hogy ők nem fognak ebben a székben ülni Rékánál, amiben most én.