Azt mondják beteg vagy. De nagyon.
Mi van? Nem vagyok! Nem fáj semmim, hülyeség, hagyjanak békén. Haza szeretnék menni!
Annyian mondják, annyira okosok, annyira szomorúan. Hazamész.
Nyomod a kemót és kezded elhinni, hogy beteg vagy, mert 40 fokos hőségben dideregsz és mínuszokban rövidujjúra vetkőzöl, ha épp ki bírsz kelni az ágyból és nem a lakásban ténferegsz rogyott háttal. Kopaszon.
Közben tested is kap egy bélyeget. Örökre ott lesz a nyoma. Megértetted végre, hogy beteg vagy?
Becsülettel végig csinálsz mindent és egy szürke napon azt mondják meggyógyultál. Mi van? Mindened fáj, testileg, lelkileg megnyomorodva éled az elmúlt 9 hónapot, most meg tessék mosolyogni és kifáradni, mert kérik a következőt. Ahogy kifordulsz a rendelőből hátadban érzed a pszichológus szigonyát, ha nem hiszed el, hogy meggyógyultál könnyebben visszaeshetsz.
OK. Meggyógyultam. De tényleg? Ez komoly? Mikor nem fogom azt hinni egy mezei izomlázra, hogy combizom rákom van. Tudom, ennek véget kell vetni, ígyhát éjszakánként kétségbe esve keresem az “egészséges vagyok” gombot az agyamban. Napokkal később megtalálom, végre! Kiderül billenőkapcsoló. Csak úgy működik, ha folyamatosan nyomva tartom. Eleinte két kézzel támaszkodok rá, de úgy fél óra alatt elfáradok, majd rájövök, hogy nem kell tiszta erőből rátehénkedni, kisebb erőfeszítéssel is lenn lehet tartani.
Ma már elég annyi nyomaték, ha kisujjam begyét rajta hagyom és közben élem az életem. Sőt, néha el is merem engedni a kapcsolót, mert például a házi kiflit két kézzel szebbre tudom hajtogatni.
A kisujjamat kisebb dolgokért is szívesen adtam volna már az életben, nem még ezért! Egész jól lehet kisujjbegy nélkül is teljes életet élni.