Fiatal felnőttként elég sokat olvastam. Amikor orosz regények voltak a porondon még az utcán is habos babos korabeli ruhát és frakkot képzeltem a velem szembe jövő fiatalokra és abroncs szoknyában láttam teniszezni a sportpályán edző lánykákat. Ez a fajta érzés kap el mostanában, amikor második gyermekemnél is beköszöntött a Bogyó és Babóca illetve AnnaPeti korszak. BogyóésBabóca illetve AnnaPeti stílusban látom a világot egy-egy olyan nap után, amikor kisfiam 48-adszorra kéri egymást követően, hogy olvassam a PetietetiGergő részt. Jajj! (Full respect Bartos Erikának, a magyar J. K. Rowlingnak (Harry potter szerője), de aki végigcsinálta gyerekeivel az tudja igazán min megy keresztül egy anya, mondjuk én, amikor végtelen ciklusban kéri a gyerek a következő vagy rosszabb esetben ugyanazt az Annapeti vagy Babóca részt. Tényleg csak a tisztelet Erika iránt nem engedi, hogy leírjam, mesélés közben mire is gondolok. Nyilván én lennék a legboldgabb, ha az én meglévő és leendő gyerekmeséimet is az anyukák a rongyra olvasás miatt már inkább kidobnák az ablakon és azt hazudnák, hogy lepisilte a cica és soha az életben nem adják ki többet a könyvet, megszűnt.)

Ígyhát ebben az állapotban született a következő mese. Azt hiszem az lenne a címe: Igaz barátság. Jajj, mindjárt sírok.

Kata már hosszú ideje minden harmadik héten felkerekedett dolgára. Nem szerette ezeket a kiruccanásokat, de muszáj volt mennie. Piros cipőjét húzta lábára, hogy erősítse gyökér csakráját és beült kis piros autójába.

Elindult felvenni legjobb barátját Zsoltot, aki mindig elkísérte őt ezeken a napokon a kórházba. (Egyszer Zsolt Loosers feliratú pólóban jött elé. Kata visszaküldte átöltözni. Igaz, hogy kevesen értik mit jelent a looser (vesztes) ott, ahová mennek, leginkább Kata maga nem akarta egész nap ezt a feliratot nézni.) A kocsiban gyorsan megbeszélték kinek-kinek háza táján mi történt mióta nem találkoztak. Kecsappoltak.

A kórházba érve a vérvételre való rövidebb-hosszabb várakozással kezdődött a program. Kata mikor bement a rendelőbe Zsolt titokban mindig félt vajon barátja mennyi szúrás nyommal és hány szétrobbant vénával a kezén jön ki. Szerencsére most jól alakult minden.

Ezután következett a végtelen várakozás második része. Hogy jobban teljen az idő elmentek gyümölcsöt, itókát és ennivalót venni a kisboltba. Egyébként is, tudták hosszú napnak néznek elébe, kell a muníció.

A váróban már nem volt szabad szék mikor megérkeztek felpakolva. Sokszor a lépcsőn ülve várakoztak, ha egyáltalán ott még volt hely. Ma is csak oda tudtak letelepedni. Ilyenkor elintézték telefonon végezhető napi teendőiket és ha azzal készen voltak belemerültek a beszélgetésbe, olyannyira, hogy néha hangos nevetésük rázta meg az onkológia rideg falait. Ilyenkor helyre tették egymást.

Majd egyszer csak a rendelőbe szólították Katát. Zsolt gyomrát megint az a kellemetlen féltő érzés töltötte el, ami a vérvételkor is rá szokott törni. Akár hamar jön ki Kata az orvostól, akár későn, mindkettő jelenthet jót, de rosszat is. Most sokáig maradt benn. Vajon miről beszélnek benn? Ugye nem lesz rossz hír? Ugye nem sírva jön ki? – szorongott a kis barát az ajtó előtt. Kata kijött, látszott rajta nincs semmi baj, vagyis nem rosszabb semmi mint eddig volt. Zsolt nem szólt semmit, csak megkönnyebbült és elröppentek gyomrából a pillangók.

Most következett a harmadik várakozás felvonás. Várakozás a szerre. Ekkorra már enyhült a feszültség, Kata az infúziót mindig hősiesen viselte csak a véna találással lehetett néha gond, de a nővérkék mindig ügyesen és kedvesen megoldották a helyzetet.

Zsolt és Kata nem sok mindenben hasonlítottak egymásra, de abban igen, hogy az adott helyzetből mindketten megpróbálták kihozni a legjobbat. Így azt az időt is viszonylag kellemesen töltötték, amikor Kata vénájába folyt a szer.

Amikor vége lett a kezelésnek, késő délután kicsit megtörve, testileg lelkileg nagyon fáradtan indultak haza. A kocsihoz vezető úton a kórház gyönyörű parkjában sok-sok friss levegőt szívtak magukba, így próbálták sejtjeikből kiereszteni a rengeteg negatív rezgést, amiben napközben kénytelenek voltak fürödni.

Megérkeztek Zsolt házához. Kata megköszönte barátjának, hogy újból végig csinálta vele a napot és elbúcsúztak egymástól. Ment mindenki a dolgára, élni az életét.