Így visszaolvasva azt hiszem ez a leghosszabb bejegyzésem a blogon. Leszoktam a kávéról, ennek azért menete van, biztos azért. És igen, nekem nagy dolog. Le akartam szokni, nehéz volt, hosszú út vezetett ide, de megcsináltam (ezt is, a k életbe.)

Az egész családom itta, issza.

Nagypapám csak úgy a pitliből hidegen, kortyonként amikor bejött néha a kertből a kiskonyhába.

„Anyu – itt a kávéja, igya, mer’ kihűl!”- így kínálta nagymamám fejkendős dédanyámat, aki a sezlonyon ülve iszogatta méretileg inkább babaházba illő apró csészécskéből a lefőtt színtiszta feketét. Az én ujjam se férne bele abba a csésze fülbe, nemhogy az ő girba gurba ujjai, melyek 9 éves koruktól végzett asszony munkában megemberesedtek.

Anyukám percre pontosan milliliterre kimért vízmennyiséggel és kokain mérlegen (lehet patika mérlegnek hívják) kimért összetevőkkel issza a mai napig az instant kávéját. Ha valami hibádzik, összeomlik a rendszer. Az agyban.

Keresztanyám a legenyhébb por keveréket issza és még azt is megosztja keresztapámmal, szigorúan egy csészéből fogyasztva az inkább babacsínónak hívható kávét.

Apukám napi 7-8 adagnál hagyta abba, így már teljesen mindegy, hogy iszik vagy nem, mondta és másnaptól nem ivott többet, ennek legalább 20 éve.

Én 25 éve kezdtem, amikor 14 éves voltam (most 39 vagyok, csak, hogy ne kelljen számolni). Csík szemmel érkeztem a gimibe minden reggel, ahol Eszti néni ahogy meglátott bekóvályogni a büfébe szó nélkül húzta a kávégép karját mire felszisszent az imádott hang, a megmentőm, majd lassan a szemem is elvesztette mongoloid jellegét.

Borzasztó korán kellett kelnem mikor tinédzserként ingáztam az iskolába. Milliókat költöttek már hasonló kutatásokra, de én ahhoz képest piri pénzért megmondtam volna kapásból a drága szociális-klinikai vizsgálatok konklúzióját, miszerint: tinédzsereket nem szabad korán kelésre kényszeríteni. Egyszerűen nem kompatibilis a kettő. Van azoknak elég bajuk az önsajnálatal egybekötött világmegváltással, legalább aludni hagyjuk őket.

De nem hagytak, így hétköznaponként sétálva a hajnali buszhoz (6:30-kor indult!!) minden reggel elképzeltem, ahogy egy kalasnyikov (azt hiszem az egy orosz gépfegyver) lóg a nyakamban és vizslattam ki lesz az a szerencsétlen, aki először kíván nekem jó reggelt mert, azt lelövöm, azon egyszerű indokkal, hogy a reggel az nem jó, a reggel az rossz, szörnyű dolog. Az áldozatok között szerencsére sosem volt gyerek. Jajj! Borzalom volt! Sajnos megutáltam a reggeleket, és csak most, 20 évvel később kezdem felfedezni a hajnal és a nap ébredésének szépségét, erejét, tündöklését.

Na, de vissza a kávéhoz. Először sűrített tejjel ízesítve (van még egyáltalán sűrített tej? A mai gyerekek miből maradnak ki?), aztán tejporral, majd hosszan sok vízzel, aztán sok tejjel, később még hosszabban kevés tejjel, végül tisztán, nagyon hosszan, úgy egész nap eliszogatva, amerikaiasan. Ittam. Imádtam az ízét, szagát, és nem utolsó sorban családi örökségként mérhetetlenül (szó szerint) alacsony vérnyomásom, valami cucc nélkül nem tud 90 (fogalmam sincs milyen mértékegység kell ide) felé menni, így arra is jó volt. Ha nincs gyorsító napközben egyszerűen elalszom.

Mennem kellett egyszer vérvételre éhgyomorra. Kértem elsőnek hívjanak be, mert lefordulok a székről, a nővérke meg mondta, hogy nem mutat semmit a vérnyomás mérő, így ő nem vesz tőlem vért, igyak nyugodtan egy kávét és menjek vissza később, nekem az egy kávé lesz innentől az éhgyomor.

Még egy példa, hogy nekem nem placebó a kávé. Egyik hosszabb amerikai tartózkodásom alatt kezdő amerikai citizenként véletlenül koffeinmentes kávét vettem és vasárnap estére esett le, miért is aludtam át az egész hétvégét.

Hogy miért hagytan abba?

Többször próbáltam a lejövést a szerről, először sok-sok éve, mikor úgy éreztem minden szinten tisztulnom kell. Kiderült csak a a szám volt nagy, semmi más. Tudtam nem lesz egyszerű, én már nagyon rá vagyok szokva. Túl gyenge voltam, el se kezdtem. Akkor jött a második, vagyis valójában az első próbálkozás, amikor kezdtek megjelenni az éves menetrendszerű ősz eleji és tél végi hörghurut gyulladásaim, úgy tizen pár éve. Választanom kellett, sima hörghurutos beleremegős köhögéseim vannak, vagy ha megiszom a kávém kihányom a tüdőm, olyan köhögési rohamokat okozott. Így hát jött a megvonásos fejfájás, és a mozdulatlan fekvés a pamlagon 4-5 napig, melyet csak a kényszerű ugató köhögés tört meg néha-néha, kábé 5 percenként.

Emlékszem, egyszer volt férjemmel amerikában egy kietlen államban egy kietlen úton stoppoltunk egy kietlen tó kietlen partja felé. Pénz nélkül, szabadon. Estére eljutottunk, letáboroztunk minimál felszereléssel, két csomag mogyoróval és mazsolával a zsákunkban. És tényleg kietlen volt. Szép, csendes, nyugodt. Éjszaka a gyönyörű égbolt alatt feküdve azonban csak azon járt az eszem, hogy hogy az istenbe fogok én reggel kávét inni és mi lesz ha nem iszok és el lesz cseszve a napom. Nem jellemző amerikára, de ott tényleg nem volt bolt se közel se távol. Semmi. Puci segg és kész. Van amid van, oldd meg. Reggel, mint egy kiéhezett vad indultunk körbe az óriási tó partján zsákmánykávé után. Kilóméterekről kiszagoltam a vákumcsomagolásba zárt kávé illatát, és bingó, megtaláltuk Mr. Horgászt, aki sátorkája melletti gáz rezsóján csinált nekem kávét. Ekkor éreztem először, hogy ez így nem OK. Nem akarok függő lenni, de persze eminens drogoshoz méltóan ezer és egy okot találtam miért is ne hagyjam abba a kávézást, amúgy is, bármikor abba tudnám hagyni, ugyebár. Majd megtörtént a második eset.

Egyetemistaként összeviszza vonatoztam Szolnok Debrecen Budapest között. Belemélyedve az olvasásba majd a vonat lassulásakor a sötétségbe kibámulva az ablakon sokszor másodpercekig kellett gondolkodnom melyik irányba is megyek és miért, annyira egymásba értek az utak. Egyik vonatos hajnalban utolsó apró pénzem összeszedve meg egy tizest kérve kölcsön egy homeless-től az autómatában vettem egy kávét. (Volt pénzem, nem kell sajnálni, csak apróm nem volt, a traffikok meg még nem nyitottak ki.) Amíg pakolgattam vissza táskámba az aprópénz keresés közben kiszórt szirszarjaimat, a kávéautómata nem várta meg, hogy kivegyem a kávém és elengedte. Folyt előttem a kávé és én azonnal éreztem a csillapíthatatlan fejfájást, amit a kávé hiány fog okozni hamarosan. Szó szerint drogosnak éreztem magam a kihalt pályaudvaron, akinek lehúzták szajréját a wc-n. Most mi lesz?

Még kellett 10 év, hogy elhatározzam leszokok. Utánaolvastam, készültem, két hétig megcsináltam, majd ünnepélyesen babérkoszorút tettem a nyakamba, gratuláltam magamnak, hogy meg tudom én ezt csinálni és megünnepeltem egy lattéval. Persze, hogy nem tudtam leszokni. Terhesség, betegség, semmi nem volt akadály. Folytattam.

Nemrég, egyik nap fájt a gyomrom és inkább belehánytam volna a kávés csészébe, minthogy megigyam a reggeli napindítót. Tudtam hogy két folyamatosan egymás harsogását túllicitáló gyerekkel nem vállalom be gyorsító nélkül a napot. Előkotorásztam a gyönyörű, full puccos zöld teákat, amiket még Little Jesus hagyott nekem a karácsonyfa alatt.

És hatott. És nem fájt a fejem és éber voltam és tiszta. A következő napokban iszogattam a készletet, működött. Majd pár nappal később anyukámékhoz hazautaztunk falura és bár a kocsi ablakaiból lógtak ki a két gyerek egy heti nyaralásához bepakolt feltétlenül fontos dolgok, a bevált zöld teámat otthon hagytam. No, nem baj, nem a világ végére jöttünk mi, van itt 30 kilóméteres körzetben bolt ahol szálas teát is árulnak, – gondoltam magamban – így amikor apukám bement a városba flancolni (vérvételre) kaptam az alkalmon, vegyen nekem teát. A telefonján beszélni nem tudunk, mert nem hall semmit, csak én hallom őt, így maradt az sms, csakhogy azt meg nem látja szemüveg nélkül, így beleordítottam a hangszóróba, hogy biobolt, ő meg megmutatta a kisasszonynak az üzenetet, miszerint hozzon nekem borzasztó kőkemény erős zöld teát. Leszokáshoz. És hozott.

Az első este, éjjel háromnegyed kettőkor már unatkoztam. Nem szokott énrám szakadni 4-5 óra szabadidő miután a gyerekek elaludtak. Másnap figyeltem a tea beállításra, így fél egykor már sikerült elálmosodnom és háziorvosom szavaira aludtam el, aki egyszer le is rajzolta nekem hogyan hat szervezetemre a zöld tea ellenben a kávé. A kávé felpörget mint a ringlispír (ezt mindneki máshogy mondja és írja) majd sunyi módon átlag alatti fordulatszámra nyom, míg a zöld tea lassan pörget fel, ott tart sokáig majd lassan finoman enged vissza a normál állapotba.

Sikerült beállítanom a gun powder nevű teám. Nem fáj a fejem és bár az arcom szerintem nem nyerte vissza kávé fogyasztáskori állapotát, de valahogy tisztábbnak érzem magam, mintha egy lepedőt húztak volna le világról. És ennek már, igen igen, majdnem egy hónapja.

Nincs ünneplés, nincs csattanó. Persze! Egyik kisegítő helyett átszoktam másra, na bumm, de mégis, valami van. Valami változott.

Agyban tényleg sok minden eldől. De, hogy mondjak valami okosságot ide a végére, olyasmi jut eszembe, hogy ha valaki akar valamit akkor csinálja, oszt kész, vagy hogy mindennek eljön a maga ideje, meg nagymamám alakja jelenik meg, aki a dinnyét is kenyérrel ette, majd mikor kimutatták, hogy magas a cukra többet nem nyúlt fehér kenyérhez, és nem hiányzott neki, nem szenvedett egy percig sem miatta, pontosan jó volt úgy neki az élet, barna kenyérrel.

Csá Csövi Csákó! (Mákó)