Az érzelmeinkkel eléggé hadilábon állunk.

Mi emberek, úgy általában.

Nem csak kifejezni tudjuk nehezen őket, de a saját érzelmeinkhez fűződő viszonyunk is sokszor barátságtalan. Ha pedig megvetjük őket (és sokszor rajtuk keresztül saját magunkat), akkor másokhoz is hasonlóképp viszonyulunk, ami egy egész barátságtalanság-hálózatot tud kiépíteni.

Azért érzem fontosnak, hogy kihangosítsam az alábbi sorokat, mert az érzelmek területén van talán az egyik legközérthetőbb formája a gyógyulásnak. Nincs benne semmi hókusz-pókusz: az, hogy mennyire tanuljuk meg tisztelettel, szeretettel nézni a saját érzelmi óceánunk hullámait, meghatározza, hogy képesek vagyunk -e szabadulni régi sebeinktől, vagy a szőnyeg alá söpörve tudatlanul és minden rossz szándék nélkül, de továbbadjuk őket, mint egy rideg bélyeggyűjteményt a következő generációnak.

Nehéz kihúzni a tüskét

Az érzelmek az emberi létezés tisztítótüzeként vannak jelen, amennyiben feltétel nélküli elfogadásra és meghallgatásra találnak. Saját maguktól égnek ki a múlt eltemetett fájdalmai, ha van lehetőségünk azokat érzelem formájában a felszínre hozni – mégis nehezen tesszük ezt meg a hétköznapok szintjén.

Miért ilyen nehéz ez?

Talán azért, mert a családfák ágain vándorló mély mintákat és társadalmi normákat nehéz megtörni. Nehéz szokatlannak lenni, nehéz kilógni a sorból. Főleg nehéz az öntudatlan bosszú láncolatot megszakítani („ha nekem mocsok volt, akkor neked is legyen az”).

Talán azért is nehéz, mert hülyeségnek tűnik a fájdalommal önként szembenézni, könnyebb helyette fájdalomcsillapító függőségeket találni, figyelmet terelni, szőnyeg alá söpörni. Erre a 21. század egyébként is kiváló terep.

Talán azért is nehéz, mert az érmének két oldala van: amíg az egyik félnek érezni kellene, addig a másiknak csendben biztonságos teret kellene adnia és ez az együttállás még mindig elég ritka.

Talán azért is nehéz, mert munka az érzelmek megélése, megértése, megfigyelése majd a velük való barátkozás. Sőt, ha nagy nehezen belekezdünk, akkor mindezek fokozatosan kirajzolják a saját börtönünket: sorkiemelővel kihúzzák azokat a területeket az életben, ahol még nem vagyunk szabadok.

Hiszen ha egy külső esemény hatására a belső állapotunk meg tud változni, akkor a szabadság még messze van. Ki vagyunk szolgáltatva a múlt láthatatlan aknamezőjének, akárhányszor egy váratlan helyzetben tehetetlenül felrobbanunk, lerobbanunk, dühöngünk, sírunk, elszomorodunk. Ezeken a helyeken mindig el van ásva a távoli múltnak egy mélyre került szilánkja, ami ki akar jönni.

Mint ahogy a tüske is begyullad ha a bőrünk alatt marad, úgy a lelki tüske is kikívánkozik és amíg ott van, nem tudunk tőle szabadon áramolni a világban. És mint tudjuk, ehhez elhatározás kell, tű kell, fájdalom kell. Viszont ezt a fájdalmat mégis megéri bevállalni. Mert utána enyhülés következik és a börtön-érzés egyre csökken. Minél több tüske jön ki, annál kevesebb külső hatás tud uralkodni a testi és lelkiállapotomon és annál kevésbé tud a zajos világ kitéríteni a abból jelenből, melyben úszni egyébként drog nélkül is mennyei tud lenni.

Úgy érzem, hogy nagyon sokat tudnánk gyógyulni kollektíven is, ha jobban tisztában lennénk a saját érzéseinkkel, nem nyomnánk el, sőt megszeretnénk őket. Ennek ugyanis nem csak az a kellemes mellékhatása, hogy mi magunk jobban érezzük magunkat a világban, hanem természetes folytatásként másoknak is szeretnénk biztonságos teret adni ahhoz, hogy megélhessék az érzelmeiket – közvetlenül a felmerülésük pillanatában. Nem évek múlva.

Érezni és érzelmi biztonságot adni – ez a mai kor emberének az egyik fő tanulnivalója.

Tüskevár férfiak

Különösen igaz mindez a férfiak világára. Minél férfibb valaki, annál inkább szembesül a fentiek nehézségével és mindez nem is csoda. Van egy elég erős minta, amit nem csak családfák ágain bogain adogatunk apáról fiúra, hanem társadalmilag is rögzítünk: nem ér gyengének mutatkozni, nem ér sebezhetőnek lenni és egyébként is, a férfiak nem sírnak.

Szeretném persze mindezt megmosolyogni és azt gondolni, hogy az előző bekezdés már múlt századi és sikerült fellazítani, de a realista szemüveget felvéve azért tudom: sok még a teendő. Be van épülve a humorunkba, a szókincsünkbe és a vicces beszólásokon keresztül elég egyértelmű: a haranggörbe közepén, fényes nappal még mindig hót gáz érzelgősködni.

Hót gáz egészen addig, amíg az élet hoz egy helyzetet, amiben lekerül a páncél és végre valaki megmutatja: sebezhetően is lehet egyszerre férfinak és érző léleknek lenni. Sőt. Nem csak lehet, hanem egy új férfi minőség felé nyílik meg a kapu, ha a férfiaktól elvárt biztonság nem csak anyagi, hanem érzelmi is szinten is megjelenik. Ez utóbbit megadni jelenleg még sok családban fejtörést okoz, de a jó hír: meg lehet törni a generációkon át húzódó láncolatot.

Olyan tök egyszerű, emberi érzések, mint a szomorúság, a szégyen, a gyász, a kisebbségi érzés, az elhagyatottság érzése – ezek, mint a forrás a hegy gyomrából elő tudnak bújni és bátorító közegben transzformációt indítanak el. Olyat, amiből emelkedni lehet, gyógyulni lehet és idővel olyan férfivá válni, aki megmarad az erő és biztonság szimbólumaként is, de az antennái és érzékenysége megnyílik a világ felé, mellyel még mélyebben érti a környezetét és saját magát.

Nem gyengébb lesz ettől a férfi, hanem gyengédebb.

Itt van példaként egy UFC harcos srác, aki már a gyógyulás jobbik végén van és alig 40 másodpercben az örökbefogadástól a rasszizmusig olyan tanmesét lenyom, hogy csak pislog az ember. És attól még teljes lényével férfi marad, hogy a béke és szeretet erejéről lelkesen beszél. A rasszizmusnál kevés mélyebb kollektív tüske van, de ebből is lehet gyógyulni, ha megfelelő szeretetteljes közeg veszi körbe. (Bárcsak ez a közeg is már kollektív lenne és nem egy kiragadott példa!)

Duplán börtönben

De vajon mi történik azokkal, akik duplán börtönbe kerülnek? Nem csak a saját érzelmeik rabjai, de az ebből következő tetteik még fizikai börtönbe is juttatják őket? Például embert öltek, mert az indulat egy helyzetben mindent felülírt. Az ő tüskéjük onnantól már nem csak nekik ártott. Az ő tüskéjük már nem csak barátságtalanság-hálózatot épített. Hanem embert ölt. Aminek a következménye újabb bosszú, újabb emberélet, újabb tüske és a láncreakció megy tovább.

Ezt a láncolatot ki állítja meg? Mit teszünk velük? Szőnyeg alá söpörjük őket is, mint a saját érzéseinket? Vannak néhányan akik ebbe nem nyugszanak bele, odaállnak a láncreakció közepére és próbát tesznek a lehetetlennel: megmutatják a szeretet erejét azoknak, akik soha életükben nem kaptak belőle – vagy ha néha igen, már nem tudtak vele mit kezdeni.

És nekem itt csordul ki a könnyem. Mert úgy érzem, hogy ezek a szélsőségek mutatják meg a gyengédség igazi erejét.

Született már épp elég film a börtönök világáról, ami azért olyan izgalmas a szabadlábon mozizó tömegeknek, mert a fotel biztonságából lehet izgulni, hogy az aktuális emberkísérlet hogyan sül el (robbanékony figurák összezárva egy nyomástűrő betonkockába).

Azt a kérdést ritkán teszik fel film formájában, hogy ezek a csávók hogyan jutottak ide. Van -e számukra lehetőség, egyáltalán bármi esély, hogy gyógyuljanak abból az állapotból, ami a bűnig vitte őket? Ritka az a rendező, aki a cirkuszként mutogatós láncolatot megtöri és ilyen fontos oldalról is megvilágítja a kérdést.

Jairus McLeary egy ilyen rendező, aki a testvéreivel (Eon McLeary, Miles McLeary) együtt hét évig önkénteskedett egy kiemelten szigorú amerikai börtönben, pontosabban annak egy csoportterápiás programjában. A hetedik év után maguktól a börtönben lakó elítéltektől kaptak engedélyt a „The Work” c. dokumentumfilm forgatására.

Az egész börtön programot egy non-profit szervezet működteti (Inside Circle Foundation), melyben a fenti fivérek édesapja is dolgozik (James McLeary) és a 2010-ben forgatott anyagból 2017-re lett film, 300 órányi anyag feldolgozása után.

Mondanám, hogy a minden férfinak kötelező megnézni, de azzal úgyis csak csalódást okoznék sokaknak. Én sem szerettem a kötelező olvasmányokat. Az fogja megnézni, akinek megérett rá az idő és nyilván nem árulok el vele titkot: ez nem kikapcs, hanem bekapcs és ez nem popcorn mozi, hanem lassú, intenzív film.

Nekem nagyon sokat hozzátesz, hogy éles szereplőkkel forgatták, nulla színészi belenyúlással és persze maga a tény, hogy ilyen érzékeny témát filmre visznek: milyen az, ha egy sorozatgyilkos biztonságban kimondhatja a legféltettebb érzéseit? Milyen az, ha gyermekkorában nem volt lehetőse szerető közegben lenni, de most lehetőség nyílik erre?

Ami pedig egy érdekes adalék az egész koncepcióban: meghívnak külsős jelentkezőket is a beszélgető körökbe. Olyanokat, akik még nem követtek el éppen bűncselekményt, de bármi miatt érzik ennek a kockázatát, vagy kíváncsiak mi történik ott benn. Ez egy nagyon szép csavart visz az egészbe.

Számomra mindig fontos téma volt és féltve őrzött gondolat: vajon hol lehet nagyobb kihívás gyakorolni a feltétel nélküli szeretet, ha nem egy ilyen helyen? Mindig is bennem volt az az érzés, hogy ezek az elítélt (és megítélt) emberek is ugyanarra vágynak belül, mint bárki más: törődésre és odafigyelésre. De mégsem tudtam, hogy én mit kezdenék, ha szemtől szembe kerülnék velük.

Illetve elméletben tudni véltem, de gyakorlatban nem. Így viszont a film nyomán láthattam rá egy gyakorlati példát és számomra ezek az emberek, akik – egyértelműen nem anyagi és egyéb előny által vezérelve – odaállnak és félelem nélkül teret tartanak a vulkánkitörésekhez, egy magasabb szintű emberi létezést képviselnek.

Férfimunka a javából.

Hála minden résztvevőnek!

🙏