Ha bármit magamra tetoválnék ebben az életben, az a jelenlét szó lenne.

Kényelmetlenül hosszú út vezetett odáig, hogy felfogjam mit is jelent valójában. Megpróbálom most kronologikusan, saját élmények alapján (és nem könyvekből) összeszedni, hogy mi az én eddigi megértésem a jelenlét csodájával kapcsolatban.

A gyermekkort elegánsan átugrom, hiszen akkor még alapjáraton tudtam jelen lenni. Az ovis gyermekeknek még nem kell tanítani a jelenlétet, azt sem tudják a kis drágák, hogy a holnap / tegnap mit jelent, gyönyörű tudatállapotban léteznek. Ha nincs semmilyen félelemkeltő közeg számukra, akkor úsznak, lubickolnak az őket éppen körülvevő környezetben, az egész világ egy óriási játszótér számukra.

Ezt a lubickolást aztán megakasztja a külső programozás, az ezerféle viselkedési és érzelmi minta, a kialakuló lelki görcsök, fájdalmak és az ezekre ráhulló függőségek – ami mind-mind külön litániát érdemelne, de most próbálok arra fókuszálni, hogy számomra mi jelentette a visszautat ezekből a jelenlét csodája felé.

A fizikai határokon túl

Ami először beugrik – és ha már lubickolás volt az előbb, akkor adja is magát -, hogy kisiskolásként a gondviselés eltessékelt engem az uszodába (Köszi Zsoltibá! Köszi Anya! Köszi Apa!), ahol öntudatlanul is volt alkalmam megismerkedni a stresszoldás egy gyönyörű formájával, az úszással.

A mozgás rengeteget adott, a nyilvánvaló fizikai edzéstől és önfegyelemtől kezdve a társasági életen át a kiskamasz görcsök oldásáig, így visszatekintve tényleg sokat kaptam a klóros víztől. Persze ekcémát meg lábgombát is, de nincsen rózsa tövis nélkül.

Ennek az úszós múltnak köszönhető az, hogy kisfelnőttként a metálzenés lázadás és fesztiválkorszak mellett volt kedvem a fizikai határaim feszegetésével is foglalkozni. A húszas éveimben azon vettem észre magam, hogy az a görcsmentes és oldott tudatállapot, amit egy alkoholgőzös fesztivál nyújtott, simán elérhető fizikai “önsanyargatással” is. Az idézőjel pedig azért van ott, mert a sok gyakorlás miatt nekem egyáltalán nem tűnt annak.

Amikor ugyanis eljutottam oda, hogy hobbiból futok félmaratont, vagy úszok át Balatont, akkor kábító jellegű szerek nélkül, pillanatokra újra meg tudtam kóstolni, hogy milyen is újra teljes lényemmel feloldódni, jelen lenni, flow élményben lubickolni.

Azok a monoton sportok amiket kigyakoroltam (úszás, futás, biciklizés) az állóképességnek egy olyan szintjére emeltek, ahol bizonyos távok megtétele után eggyé tudtam válni a környezetemmel. Ebben a korszakban volt több olyan tudatmódosult élményem, hogy nem én futottam az erdőben, hanem az erdővel együtt áramlok a semmiben, vagy nem én úszok a vízben, hanem a víz úszik körülöttem, vagy nem a hegyre biciklizek, hanem a hegy emel engemet. Ezekért az élményekért persze kellett jó sokat dolgozni, fizikailag is, mentálisan is, de a pillanatok gyönyöre mélyen megragadt és megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor a testemben erőlködésmentes minden és ezzel együtt megszűnik az idő, mint tényező.

Ezek az élmények egyébként olyan erősek tudtak lenni, hogy éreztem: a kábítószerhez hasonlóan a sportra is rá lehet kapni és függeni tőle. Mellékhatásait tekintve persze ez többnyire jótékony gyógymód a láthatatlan lelki fájdalmak enyhítésére, de az élet aztán nem engedte, hogy elkanyarodjak az ironman vagy ultrafutás irányába, más feladataim lettek.

Meditáció – csukott szemmel

Ekkor következett az az életkor, amikor a “fel kéne nőni” jelszóval eltávolodtam az intenzív sporttól és megismerkedtem közelebbről a család / pénzteremtés címkékkel. Meg még sok egyébbel, de nem akarok nagyon elkanyarodni.

Ebben az életszakaszban a sport helyett a meditációt kezdtem el nyüstölni hasonló intenzitással és ekkor kezdtem el meglátni, hogy az elmém micsoda sztori-gyárként működik. Úgy szórja a gondolatokat, mint egy non-stop rádió, sosem hallgat el.

Ekkor kezdett el pislákolni a fény, hogy ezzel a rádióval tök jó lenne valamit kezdeni, mert ha lecsitítom, megszelídítem, akkor tud valami csoda történni, akkor elő tud jönni az a szép egységélmény, amihez korábban egy félmaraton kellett. De bizony azt is láttam, hogy befektetésben ez a meditálósdi is simán versenyben van a félmaratonnal: a néhai csúcsélményért ugyanúgy 2 órát kell küzdenem, csak most nem az erdőben, hanem a kispárnán csukott szemmel.

A párhuzam meglepő volt és éreztem, hogy mostmár keresnem kell valami egérutat a tudatmódosításhoz, ami rövidít ezen az időn és fenntartható is. Persze ezt könnyebb volt kigondolni, mint megvalósítani.

Ezután jött ugyanis az igazi nagy munka, a teljes nappali éber állapot átalakítása egy meditatív élménnyé – ami a mai napig tart.

A sportteljesítmények és a meditáció egy olyan világra engednek ablakot nyitni, ami vonzóvá válik az ember számára és szeretne minél több időt ott tölteni. Azóta persze tudom, hogy tudatmódosító szerekkel is lehet ugrándozni erre a helyre, de ezt kevesen művelik kellő alázattal és felelősséggel. És nekem nem is ez utóbbi lett az utam, hanem az érdekelt, hogy a meditációs élményeket hogyan lehet kihozni az éber állapotba és ott gyakorlatozni tovább.

Ezen a rögös úton nekem Ram Dass személye anno nagyon sokat segített, folyamatosan kaptam tőle olyan impulzusokat, ami egybevágott az útkereső elmém aktuális kérdéseivel. Távoli mentorként, az írásain és beszédein keresztül évekig nagy hatással volt rám, ő volt az a figura, aki a keleti bölcsességből hozott egy jó nagy szatyorral nyugatra és kellően hitelesen, mélyen megélve a spirituális transzformációt, pszichológiai tudással körbebástyázva a 70-es évektől kezdve emelte a népet maga körül. (Timothy Leary-vel együtt egyébként a pszichedelikus szerek terápiás hatását is vizsgálták már akkor, talán ennek is történik valamiféle reneszánsza mostanában.)

Meditáció – nyitott szemmel

Ram Dass tanításai közül most egyet szeretnék kiemelni, ami természetes következő lépcsőnek tűnt a meditációs küzdelmeim után: ez pedig a witnessing, azaz a megfigyelő szerepének kigyakorlása. Ennek lényege az, hogy minden amit a meditáció első éveiben teszünk – ítéletmentesen, erőszakmentesen, akarat és kontrol nélkül figyeljük az érkező és távozó gondolatokat, érzéseket – mindezt elkezdjük gyakorolni a hétköznapi életben is. Felszerelünk egy külső biztonsági kamerát és azon keresztül is nézzük, ami velünk történik.

Piros gombok

Különösen hasznos ez a technika azokra a helyzetekre, amikor elgurul a gyógyszerünk, azaz valamilyen esemény, személy, helyzet rátapos egy piros gombra a lelkünkben és ettől hirtelen felrobbanunk / lerobbanunk / elszomorodunk / fizikailag rosszul leszünk. Eleinte persze nehéz az intenzív érzelmek és a vele járó testi-lelki tünetek külső lekövetése, de sok gyakorlással el lehet oda jutni, hogy ha kívülről is nézem az éppen szenvedő embert (magamat) akkor a megfigyelés folyamatával együtt, idővel elkezdődik egy észrevétlen transzformáció.

Pár hónap után azt lehet megfigyelni, hogy a test bölcsességéhez hasonlóan, a léleknek is nagyon mély tudása van arról, hogy hogyan állítsa helyre magát és erre a bölcsességre is rá lehet csatlakozni, ebbe is helyezhetünk hitet.  A megfigyelő szerepének gyakorlásával pedig rövidülnek a fellángolások, csökken az intenzitásuk és jó esetben ezek a tüzek még ki is alszanak. 

[ Nyilván ez az önsegélyezés nem a súlyos traumákra vonatkozik, rengeteg oldási forma létezik a világban és egyébként is – mint máskor – nem tanácsokat írok le, hanem saját tapasztalatokat osztok meg veletek. ]

Függőségek

Ugyanígy hasznos az ítélkezéstől mentes megfigyelő szerepének gyakorlása, ha a függőségeim kerülnek terítékre. A függőségek tulajdonképpen fájdalomcsillapítóként vannak jelen az életünkben, a képernyőktől kezdve a vásárlási lázon át az ehető / iható szerekig, a 21. század tömegpusztító fegyverként ontja ránk az érzéstelenítő lehetőségek tömkelegét.

A függőség nagy és nehéz téma, ezerarcú szörnyeteg és emiatt van is benne nagy felelősség, hogy hogyan nyúlunk hozzá. De ha nem súlyos a helyzet és a sajátomra már rálátok, akkor megtehetem, hogy erre nem szörnyetegként tekintek, hanem egyszerűen figyelem magam, amikor pl. megjelenik egy hangulatjavító csokika, vagy egy munkába menekülés ahelyett, hogy a pillanatot élvezném.

Ha ezekben a helyzetekben meg tudom tenni, hogy mint egy kisgyereket végignézem magamat: ahogy utánanyúlok a csokinak, ahogy kibontom, ahogy megeszem, akkor még kedvesen meg is mosolyoghatom magam, megsimogathatom magam és azt mondom: “Semmi baj, ember vagyok.” Ha ezt a szeretetteljes, tiltás-mentes megközelítést gyakorlom, akkor idővel látványos változást lehet elérni.

Megérkezni a szív-központú létezésbe

A fent részletezett lelki munka során sok olyan fájdalom és piros gomb került felszínre, amikkel volt és van is még dolgom. Ez a munka segített jobban rálátni a bennem munkáló modern bajok szikráira (félelem / szorongás / depresszió), amikhez egyébként éberség gyakorlása nélkül úgy hozzá lehet szokni, hogy egy komolyabb betegség megjelenéséig észre sem vesszük, hogy velünk élnek egy fedél alatt.

A meditatív éberség gyakorlása emellett azt is felfedte, hogy ha én többet szeretnék az áhított flow állapotban tölteni, és lehetőleg nem 2 órás felvezetővel, akkor erre a lehetőség nyitott, de folyamatosan és következetesen kell rajta dolgozni. Főleg, ha nem a hegytetőn, elvonulva tisztul az ember, hanem behelyezi magát a 21. század rendkívül kalandos és változatos kiképzőtáborába.

A jó hír az, hogy – bár ez a megfigyelő munka nem könnyű és sok esetben segítséget is igényel – a gyógyulás egyáltalán nem reménytelen. Egyéni dolog, hogy 10, 20, 30 vagy több év szükséges hozzá, de egy idő után ha látványosan oszlik a függőségek okozta köd és csökken a piros gombok száma, úgy lehet fokozatosan megkóstolni egy olyan létezést, amiben egyszerűen élmény lenni. Minden földi jóval és élménnyel együtt.

Számomra jött is két olyan esemény egymás után az utóbbi időben, melyek szép bizonyságot adtak arra vonatkozóan, hogy a befektetett munka megtérül és az áhított jelenlét tartósan is élvezhető . Ezt a tartós flow állapotot neveztem jobb híján mennyországnak egy tavaszi írásomban.

Ebben a létezésben vált számomra világossá, hogy az ember nem a fejével irányítja a létezést maga körül, hanem a mindenség működik az erőlködésem nélkül is, nekem inkább középről, szív tájékról, mint egy iránytűvel kell éreznem, hogy hol van épp a helyem és feladatom a mindenségben. Ez egy érdekes, intuitív létezés, egy szokatlan és újfajta létforma, ahova eljutni amilyen nehéz, olyan gyönyörű benne lenni. Az más kérdés, hogy a manapság elengedhetetlen tervezéssel milyen paradoxonba keveredik ez az intuitív flow, de ennek megtapasztalása és feloldása még ezután következik számomra.

Mióta azonban volt részem ezekben a tartós flow élményekben, újabb megerősítést kaptam arra vonatkozóan, hogy a magamon végzett munka nem hiábavaló és ami még fontosabb, hogy:

A flow, a jelenben létezés öröme valójában folyamatosan elérhető – amikor épp nem sikerül, akkor csakis én állok az útjában.

Összegzésként és zárásként

Mi is az a jelenlét számomra (flow, mennyország)?

Az a könnyed állapot, amikor rá tudok csatlakozni a mindenségre körülöttem, amikor részévé válok a természetnek, az örök körforgásnak, ahol nincs idő, nincs érzelmi elakadás, nincs belső hiszti, nincs gondolati irányítás és kontrol. Nincs ÉN élmény. Csak egy olyan egység élmény van, ahol nem igaz a “gondolkodom, tehát vagyok”, hanem helyette csak “vagyok”.

Mi zökkent ki ebből az állapotból?

Ha az elme megvadul és az ereje zabolátlanul új valóságokat gyárt körém. Ha egy vad gondolat vagy érzelem elvisz magával és emiatt a mennyország helyett a pokolban érzem magam. Ha beleragadok a félelembe, haragba, ha tartósan értéktelennek és szomorúnak érzem magam, akkor eltávolodok attól a létezéstől, ami egyébként, az én elmém csapongásától függetlenül elérhető lenne. Ott van az apadhatatlan forrás, de épp nem csatlakozom rá.

Az én felelősségem megtalálni a visszautat a forráshoz.