A Simonton imaginációs technikának – tudom, tudom, megint a Simontonnal jövök, de sohasem magyarázom meg mi az pontosan. Most sem teszem. Sőt azzal sem lesz okosabb az olvasó, ha megunja a tudatlanságot és felmegy a hivatalos site-ra, mert az hót béna és az alapján én soha – soha nem mondd azt, hogy soha – de makacs vagyok és azt mondom, soha nem próbáltam volna ki csak a honlapjukon olvasottak alapján ezt a terápiát. Szóval, a Simonton relaxáció, meditáció remix vége felé egyik feladat, hogy el kell magunkat képzelni a közeli, kicsit távolabbi és még távolabbi jövőben. Mindezt azért, hogy az agybarázdáinkba beleégessük ezeket a képeket, és az agyunk addig nyomassa nekünk az eszet, míg be nem ülünk a fotóba teljes valóságunkban, előtte nem ér kikapcsolni.
Azt hiszed ez könnyű? Persze, frankó nérón, barna bőrrel, citromsárga bikiniben a tengerparton koktélozva könnyű lehet – fogalmam sincs honnan jön ez a kép, sorrenben legjobban utálom ebből a meleget, a citromsárgát, a koktélt, és végül a bikinit, a tengerpart elmegy, ha nincs ott senki. Amúgy is, ilyen körülmények között ki az aki a jövőre gondol, remélem a pillanatot élvezi, márha szereti a meleget, citromsárgát, bikinit a koktélt na és a tengerpartot.
Az agybaj kezdetén még május elején kezdtem elképzelni, hogy Karácsonykor már kinőtt hajjal, túl a kezeléseken, túl a műtéten, a kék-fehér csíkos kismama felsőmben, tudom tartani Némót az egyik kezemben, Mannuskát pedig átölelem a műtött karommal és az alkotó asztalnál ülünk a padon, tőlünk balra a Karácsonyfa. És tadaaaam. Itt a fotó! Beleültem. A szépséghibája annyi, hogy nem látszik a fotón a Karácsonyfa, azt csak én látom a szemem sarkából a fotóról. (De hogy legyen egy bizonyíték mikor is készült a kép, a Karácsonyfa elé is odaültettem magunkat ugyanabban a pózban.)
Szóval nem könnyű elképzelni a jövőt ha halálos betegséggel diagnosztizálnak, és/vagy hót szarul vagy a kezelésektől, és/vagy rettegsz a félelemtől. De ment, csináltam, gyakoroltam naponta többször is és addig, de addig képzeltem el ezt a képet, míg sikerült! Megtörtént! Itt van! Itt vagyok, élek, túl a kezeléseken, túl a műtéteken, kinőtt a hajam, van erőm tartani a gyerekem és fel tudom emelni a jobb karomat is, hogy átöleljem a másikat.
A következő kép 2020-ban fog készülni egy alaszkai hajóút során, amikor is háttal állunk a cruiser korlátjánál, Némó fogja a jobb kezem, Mannuska a bal oldalamon áll, fel vagyunk melegen öltözve, látszanak a gyönyörű hegyek, mi nézzük a csodaszép elénk táruló tájat és ha k nagy szerencsénk van, a fotón a távolban egy bálna épp kidugja szárnyát a vízből!
Az utolsó fotón már teljesen ősz, dauerolt hajú, csontszínű szemüvegkeretes öreg nagymama vagyok, aki gyerekei intése ellenére felállt az ágyra, hogy levegye azt a fotót a polcról, amelyiken 2015 Karácsonyakor ülök velük a kék-fehér csíkos kismama pólómban és nem látszik a karácsonyfa.