Műtét után kontroll, ami azt jelenti, hogy minimum 8 órás “kiruccanás”, távol az otthontól.  A nagy dilemma, vigyük magunkkal Némót (6 hónapos) vagy ne. Pontosan tudom mivel jár ha visszük, macera, egész nap autózás, babakocsiban evés, babakocsiban alvás, babakocsiban játszás, összevisszaság. Ha sír menetközben az autópályán és kivesszük a gyerekülésből megnyugtatni, folyamatosan rémképeket látok, legalább öt különböző módon képzelem el, hogyan repül ki a gyerek a szélvédőn egy hirtelen fékezéstől. Ha nem viszem, iszonyatosan hiányzik. Egyre jobban, rendesen fizikailag is.

A kettővel ezelőtti kontrollról hazafelé jövet az autópályán nyomattam, hogy még ébren találjam (nyugi apa, lassan jöttem, ezt csak a cikk kedvéért írtam!), de azért nem úgy mint egy őrült, mert ha már jó úton haladok a gyógyulásban nem szeretném, a kocsiban hagyni a fogam. Egyedül. (És pont most olvasom Oroszlán Szonja – részemről nagyra tartott színésznő – a wmn által készített Proust kérdőívében: “Hogyan szeretnél meghalni: Azt nem tudom, csak azt, hogy hogy nem. Autóbalesetben nem szeretnék meghalni. És hosszan tartó, fájdalmas betegségben sem.” Totally agree!)
Szóval tapostam rendesen, annyira, hogy nem jöttem le a lehajtómnál! Ááá, azt hittem pofon vágom magam és akkor megfogadtam hangosan kiabálva a kocsiban, hogy soha, soha nem csinálok ilyet! Vinni fogom magammal.

A következő kontrollra mégsem vittük. Már nem is tudom mi volt pontosan az indok, gondolom bíztam benne, hogy gyorsabban megjárjuk, de nem. Sőt, a megbeszélt időponthoz képest 4 és fél órával később kerültünk be a rendelőbe, úgy, hogy minket hívtak be elsőnek. A doki a rendelés megkezdése előtt műtött, ahol komplikáció volt, ezért kellett annyit várni. Mire hazaértünk persze már aludt a kisfiunk, de valahogy ezt az alkalmat sikerült dráma nélkül megúszni.

A mostani kontrollra megbeszéltem magammal, hogy nem visszük Némót. Ámen. Anyukám és a férjem azonnal keresztet is vetettek rá. Esik az eső, ha sír a kocsiban még a rémképekkel megbékélve sem tudom kivenni, mert a műtét után legalább 6 hétig fel se tudom emelni őt. Jó, megyek vonattal, ő meg marad itthon.  Gyűltek a szememben a könnyek, a vonaton meg már tudtam, hogy nem jó ez így! Nem ért oly váratlanul, hogy a megszokott kettő helyett három órát kell várakoznunk a dokinál, de amikor a második tervezett vonatot is láttam lelki szemeim előtt elindulni – úgy hogy én nem vagyok rajta – elkezdtem mérgelődni.

Hazafelé a vonaton végig bőgtem, hogy megint nem vagyok ott a fürdetésnél, az esti etetésnél, altatásnál. Elegem van. Nagyon. Az egész elmúlt fél évből! És hogy csak az utolsó időszakot részletezzem: nem elég, hogy nem tudom felemelni, magamhoz ölelni már három hete, és még várhatóan így lesz több hétig, de egész nap nem látom a gyerekem, elegem van!

Eszembe jutott az a borzasztó kísérlet, amiben egy emberszabású majmot bezártak a kicsinyével egy tartályba és engedték rájuk a vizet. Jajj, istenem, borzalmas az egész, az anyamajom tartja kezében a kismajmát, majd felemeli a feje felé, hogy kapjon a kicsi levegőt. Amikor azonban már az ő szájáig, orráig ér a víz, maga alá teszi a gyermekét és rááll. Aztán eszembe jutott, hogy a Némó kapitányban a tenger fenéken a tengeralattjáróból a professzor lát egy hajótörést szenvedett friss roncsott, ahol egy asszony feje felé tart egy gyermeket, így fulladtak meg. Nem is értettem, miért jutnak ezek a szörnyűségek eszembe, nem akarom én elemezgetni mi a különbség az állatok és emberek reakcióiban. Aztán mikor kimerültem a sírásban, csillapult a mérgem és dühöm is átment sima combizom görcsbe, csak tehetetlenül ültem és bíztam a MÁV-ban. (Hu, nagy szerencsejátékos vagyok, tudom!) El sem akartam képzelni az említett anyák tehetetlenségét.

A vonaton felhívtam anyát hogyan alakult otthon a bébivel az esi szeánsz és wow wow wow, kiderült, hogy a nagyszülőkre bízott gyerek napirendje kicsit megkavarodott így a normál elalvási idejéhez képest másfél órával később még fenn lehet. Attila azt mondta, ezt kisírtam az égieknél. Hájra most már vonatocska, ha kell, hátulról rugdoslak, csak haladjál! Kisebb késéssel be is futottunk, taxi, darálom a címet és ugyanolyan határozottan fekete fehéren hozzáteszem, hogy a gyorsan menjen, sietünk, a kisfiamat szeretném még elalvás előtt látni. És a taxis megérti! Volt már nagyon rossz, sima rossz, és közepes tapasztalatom furikázókkal, de ez minden vágyamon felül teljesített!

Pontosan úgy cikázott az úton, mint egy anya, aki jól vezet és rohan haza a gyerekéhez, azaz, mint én. Már csak egy lámpa volt, anya hívott, hogy kiénekelte a furulyás könyvet, már csak pár percig tudja fenntartani Némót, nagyon álmos. Mondom meglesz és akkor ….. hallottam, valami szirénázik, jajj, ne! De biztos be tudunk még kanyarodni előtte, vagy utána, amíg zöld a lámpa, bármi is jön, hát nem. Egy rendőrségi autó, meg még egy, meg még valami rabomobil, meg egy konvoj! Beszarás! Mint a Truman Show-ban, amikor szivatják Jim Carrey-t szegényt, amikor ki akar jutni a szigetről. Ezen a zöldön már nem jutottunk át, pirosra váltott.  De várjá” már! Az előttünk álló helyi járatos busz csak elindult és bekanyarodott balra, láttam a piros lámpa még 23 másodpercnél járt a visszaszámlálásban. Utasokkal, meg minden. “Itt mindenki megtehet bármit! Csak én nem merek semmit, mert fosok! “ Kiáltott fel a taxis. Hangosan nevetett magán, én meg nevettem rajta és éreztem végre oldódik az egész napos vívódásom, nemsokára otthon leszünk! Taxis barátom megvárta a zöldet. Hazaértünk, berohantam, még ébren találtam a kisfiam kis puha túrógombócnak öltözve hálózsákjában. Két percet kaptam és elaludt. Ő olyan gyorsan elalvós fajta.

Akik segíteni akarnak, nekem szegezik a kérdés, mi a jobb a gyereknek, ha viszem a (tor)túrára, vagy marad (megint) az anyja nélkül egész nap? Nem tudom! Fogalmam sincs mi jobb neki csak annyit tudok, nekem egyre nagyobb kínzás, ha hosszabb időre nincs velem.

Legközelebb magammal viszem.

De nekem is van egy kérdésem: Hova siethetett jobban a 42-es busz sofőrje, mint én?