Tobago messze van. És nagyon drága a repülőjegy. És a gyümölcs meg drága Tobagón. De oltári finom a mangó és a kert végében terem a citrom. A waxtalan citrom. Merthogy a citrom, az igazi, waxtalan, azaz ragad mint az istennyila. (Tudom, hogy ez képi zavar, mert a wax a ragadós, de így van a hivatalos megfogalmazás) Hozzánk már úgy érkezik, hogy szorgos kezek megtörölgetik, lejön róla a ragacs, így tovább eláll. Vajon az édes krumplit is kisuvickolják mire megjelenik a tescoban? Mert tobagón az is olyan ragadós, hogy egy kiló édeskrumli ragacsával egy férfi kézilabda válogatott lejátszana egy döntőt.
Tobagón csüngő hasú kutyák flangálnak csapatokba verődve az utcán mint a filmekben a lepukkant országokban, de miután a nyitott kukákból kiették amit lehetett, szarnak a világra és lemennek a tengerpartra játszani.
Tobagóban olyan hangos az ócean, mint a Széll Kálmán téren a felújítás, de ha az éjszaka közepén felébredsz rá és nem tudsz a zajtól visszaaludni csak nem jut eszedbe panaszkodni, na. Tobagóban állandóan meleg van. Úgy értem az év minden napján, éjjel és nappal, így gyenge kifogás azt mondani, ha nincs kedved belemenni az óceánba vagy a medencébe, hogy hideg a víz, mert nem az.
Tobagóban a 6 éves kislányom teljes biztonsággal hurcolja az óriás csepmékkel burkolt villában a 9 hónapos kisöccsét, mert a 95%-os páratartalomban puci testük teljesen egymáshoz ragad. No itt aztán lehet pucizni és naturisztikus tulajdonságokkal megáldott kislányom ezt ki is használja. Én is. Vagyis sóhajtozva ölelgetem puci kisfiam, hogy istenem mennyi mindenből kimaradtam az elején, amikor pöttöm palkó volt, mert vagy kórházban volt, vagy én voltam sokat emelés mentes állapotban.
Tobagóban nem igazán kedvesek a túristákkal, de Sophia a bejárónő mindig mosolyogva beszél velünk és bár azt mondta ő nem tud főzni elég jó kis ebédet rittyentett nekünk a leginkább marhahúshoz emlékeztető halból és kenyérgyümölcsből.
Tobagón az Amerikai Egyesült Államok hevesen rázná a fejét, ha látná a tengeri kiruccanásra túristákat szállító hajókat. A gyerek szabadon közlekedhet fel a tetőre, amin mindössze 30 centis korlát van, konkrétan mindezt menet közben. Nyilván, én bajom, ha belepottyan az az azúrkék színbe.
A tobagoi kórházban sem spirázzák túl a dolgokat, de mégis biztonságban érzem ott a kisfiam miután rettegtem attól hogy két napos alig evés és egy jó nagy hányás után berohanunk vele. Nem szárad ki. Kap rendes ellátást teljesen ingyen, semmi felesleges regisztráció vagy bármiféle tobagoi TAJ kártya igénylés. A Magyar biztosító, aminek meg kiperkáltunk elég sok forintot, nem veszi fel a vészhelyzetre megadott számát, többszöri próbálkozásomra sem, csak megy a zene, szedi az interurbános (jelen esetben transatlantic) hívás díját rendesen. Marad a vészhelyzetes email. Némó lassan jobban lesz, erre a biztosító nagyon megkönnyebbül, mert nem kell kifizetnie a betegség miatti ottmaradás és extra repülőjegyek árát, mit ad isten, a telefonvonaluk is megjavul.
Tobagóra éjszaka közepén érkezünk, csak a tenger dübörgését halljuk, de nem látjuk. Az időeltolódás miatt kislányom már hajnal 3 órakor kérdezgeti mikor megyünk le az óceánpartra. Épp hogy világosodik, kimerészkedünk a házból, a teraszra, majd úgy ahogy vagyunk hálóruhástól, mezítláb indulunk le a partra. Ohh, a kapu zárva van, sopánkodok, kislányom meg szó nélkül mászik át a vaskerítésen. Szúrnak az ismeretlen fák ismereten terméseinek ismeretlen, de iszonyatosan nagy tüskéi, de megcsináljuk. Ott vagyunk a parton. Kel a nap. Hullámzik a tenger, a saját óceánpartunkon. Állunk kézen fogva a vízben, aztán egyre bentebb, bentebb, bentebb, de azért a hálóinget kiszaladunk kidobni a partra.
Tobagón van felszabadulás érzés, a paradicsomi feeling, és az itt akarunk maradni, sose menjünk innen haza gondolat.
De hazamegyünk. Otthon nem nagy fun, hogy a mini gyerek képtelen időzónát váltani és éjjel 12-kor még rágja a telefontöltő kábelt sok nappal az érkezés után is. De eszembe jut, amikor elindultunk és egyik repülőtérről vonatoztunk a másikra. Menetrend szerintihez képest 15 perccel korábban állt meg a vonat az állomásunkon, ahol le kellett volna szállnunk. A kisfiunk épp az asztalon táncolt, a kislányom meg úgy aludt, mint a Jégkorszak 2-ben a lajhár nagyija, aki képes volt a jégkorszakot is átaludni. A cuccunk szanaszét. Na, le kellene szállni, mert ez nem a végállomás. Mannuska egyszerűen nem ébredt fel. Húztam vontam, de nem. Alva rángattam ki a vagonból, míg Attila hozta Némót, felkapkodta az asztalon heverő dolgainkat, ja és a csomagtárolóban elhelyezett táskáinkat. Jajj! De jó volt! A sokkterápiában edződött szülők, azaz mi, már a peronon képesek voltunk hangosan nevetni a helyzeten. Erre már Mannuska is felébredt.
És még valami! Megvan a 90-es évekből az “Egyremegy hogy honnan nézed, mert az 1+1+ még egy “ postabankos reklám dalocska? Ez lett a tobagoi himnuszunk, naponta minimum 40-szer énekeltük el, hogy ez hogy jött, fogalmam sincs.
Tobagó azért nem veszélytelen hely! Tessék vigyázni, mert a véletlenül bekapcsolt roaming 4 perc alatt 20k-val emeli a fix tarifacsomagodat.
És hogy hogy a jó égbe kerülünk mi Tobagóra? Long story short, thanks for Csabi!
Thanks Csabi, forever!