Na figyelj, nem írok a betegségemről. Hogy hogy vagyok, mi hol fáj hol nem fáj, mit kapok, mit szedek, hogy eszek, meg milyen protokoll szerint haladunk, mikor mi jön, mire hogy reagálok, meg ilyenek.
Ismertem valakit aki írt a betegségéről és meghalt. Nagyon nehéz feldolgoznom a mai napig. Jó, ismerek olyat is aki szintén írt és nem halt meg (még).
Nyilván nem ettől fogok igen vagy nem meghalni, de egyszerűen nincs kedvem számot adni a hetente szaporodó ambuláns lapjaim tartalmáról.
Benne lenni a kakiban olyan mint … benne lenni a kakiban. Mert ezt tényleg akkor tudja meg az ember, ha benne van, de úgy rendesen. Nyakig. Sőt, a feje is csak a folyamatos kapálózástól marad kinn.
Egy hónapig arra ment ki a játék, hogy ne fulladjak bele a kakába. Már rendesen untam (=elfáradtam). Mondom jó, kurvára unom, sok ez az egész, nem tudom újból végigcsinálni, ha meg kell halni, remélem két hónapon belül túl leszek rajta, mert én ezt nem bírom.
Aztán az ember ugye ha már így benépesítette ezt a Földet csak bebizonyítja (én) hogy mily csodálatos túlélni akarás és alkalmazkodási képessége(m) van, azaz megtanultam a kakában úszni, sőt lassan a bukófordulót is megmerem csinálni benne.
Ha minden összejön, ügyesen kikapálózom a dugót és szép lassan leereszkedik a szar, vagy valahogy sikerül kimásznom a magas falú medencéből, megfürödve, de azért még egy kis kakaszaggal átitatva biztosan máshogy fogok magyarázni a kakamedence partjáról kezembe a koktél cseresznyés itókával. Na, de arra még várni kell.
Nem mondom, hogy így terveztem a nyarat, de még úszkálok egy kicsit.
