34 perce tudtam hivatalosan is, hogy rosszindulatú a daganatom és az onkológus miközben az asszisztensének diktált valamit elébem tolt egy receptet. Felnézett rám egy pillanatra: – Paróka. Ki fog hullani a haja.
Azóta is azon csodálkozom hogyan volt lelkierőm megkérdezni, hogy mégis mikor?
– Az első kezelést követő 12-14. napon – és diktált tovább én meg kiszédelegtem a rendelőből.
Nekem fontos a hajam. Szép dús hajam volt, növesztettem és már majdnem akkora volt, amilyet szerettem volna, hát középig érő. Sokat összefogtam lófarokba vagy konytyba, de szerettem, hogy hosszú és lobogtatja a szél (na jó, ez azért túlzás).
A diagnózist követő első hetekben, amikor nyitott szemmel feküdtem az ágyban, úgy futottak agyamban a gondolatok, mint a Tokiói teherpályudvar sínhálózata. Az állomás hátterében állt fekete csuklyában kaszáit maga előtt keresztezve az arc nélküli halál. Hogy még hatásosabb legyen, a mögötte lévő csatornából füst szállt fel. Amikor ördögi körbe kerültem saját gondolataimmal, a halál is látta, hogy ez értelmetlen és elkullogott, egyedül hagyott. Ilyenkor magam kedvére válogattam aktuális nyomoraim közül és egyre többet került előtérbe a haj téma. Közelgett a kihullás ideje. Bármennyire is próbáltam ész érvekkel hatni magamra és bagatell részletnek beállítani az egészhez képest, mégis ott kötöttem ki hogyan fogom lefóliázni a tükröt a fürdőszobában egy kis lyukat hagyva a gyereknek, hogy lássa magát amikor mossa a fogát. By the way! Mit mondok a gyereknek? És az egy dolog, hogy mit mondok, de mit kezd majd azzal ha kopasz leszek?
Túl kell ezen is esni, nagylevegő és beléptem a szobájába. Pakolgatta a pónikat.
– Mannuska, mondanom kell valamit.
Megrezzent egy pillanatra, de nem nézett rám, tudom, nem szereti a mondanom kell valamit bejelentéseket. Kértem, hogy forduljon felém.
– Emlékszel, hogy mondtam anya nagyon beteg?
– Igen! Meggyógyultál? – felragyogott a szeme.
– Nem még nem. De olyan erős gyógyszert kapok a gyógyulásom érdekébe, hogy attól sajnos ki fog hullani a hajam.
Csend
Csend
– És hová lesz? Hová hullik? A földre?
– Hát, nem szeretném kivárni, hogy magától kihulljon, így levágatom nemsokára és így el tudjuk tenni, emlékbe.
– Úgy, mint az én kiskoromit?
– Aha, bezacskózzuk azt is.
Csend
Csend
– Ismersz kopasz embert? (Nekem per pillanat Moby-n kívül más nem ugrott be.)
Hosszasan elgondolkodott:
– Hát Bakos!
Te jó ég, Bakos jó barátom kb 10 éve teljesen kopasz, de ez nekem nem jutott volna eszembe.
– És Gonzó! – tette hozzá.
Én meg magamban: OMG, tényleg ő is! De nem tűnik ez fel! Ugye-ugye, ha az ember megszokik valamit.
– Olyan leszel mint Bakos?
Biztosítottam róla, hogy nem, nem leszek olyan borostás és izmos mint ő, csak a fejemen nem lesz haj egy ideig, mint neki, de ekkor már nevettünk, mert próbáltam utánozni Bakost, ahogy mozog.
Tudtam, hogy ezzel nincs letudva a téma és nem is akartam elkomolytalankodni. Mannuska baba korától kezdve úgy szívta magába a tejcsit, az ölemben fekve, hogy közben fodorgatott ujjai között egy tincsemet, majd évekig úgy aludt el esténként, hogy odabújtam hozzá és bizergette kis kezével a hajam. Aztán jött a fodrászoskodós korszak, amikor fésülgetett, ilyen-olyan frizurákat csinált nekem, közben versenyezni akart kinek lesz előbb Aranyhaj hosszúságú a haja. Én vezettem.
Őszintén szólva én magam sem tudtam elképzelni milyen leszek haj nélkül, akár mennyiszer is elpórbáltam a tükör előtt szűk sapkát húzva a fejemre, ügyelve arra, hogy csakis szomorú tekintettel nézzek szembe magammal. Az élet ezt is megmutatta.
Fotó by ki más, mint Bakator Peti