Napok óta feszít az írni vágyás, de csak a körtánc megy az agyamban, aminek omegája, hogy nekem az írás nem egyszerűen a hétköznapok dokumentálása, hanem terápia, az alfája, meg hogy mégiscsak meghalt Orki. A kutyánk. A kutyám.

Akkor? Akkor, mégis miért nem írok? Lassan kapcsolok, ja, mert gyászról van szó és én hülyén gyászolok. Tudom, mert már csináltam, nagyban.

Gyászolni is tudni kell. Vannak a gyász folyamatának természetes lépései, amiket nem szabad átugrani, legalábbis nem érdemes, mert az életjátékbíró könyörtelenül visszaküld a kihagyott mezőre, ahol büntetésből többet is kell maradni, mint amennyi eredetileg elég lett volna. Nem azt jelenti, hogy nem sírunk, hanem, hogy felfogjuk, hogy mi van, hogy szar és hagyjuk, hogy szar legyen, mert … szar. Elveszíteni valakit, aki nekünk fontos. Igen, akkor is, ha az ’”csak” egy kutya.

Orki lassan egy hónapja, hogy elaludt, örökre. És sírok, mert bassza meg, hiányzik.

Sok-sok éve jártam egy pszichodráma csoportba. Egyik alkalommal zavaros életem önpusztító kavarában, feldúlva mentem a találkozóra. (Akkor azt hittem az a vég. Ma már tudom, korántsem.) Az egyik lány meg jött azzal a témával, hogy a macskája, hogy hiányzik neki, aki már egy jó ideje meghalt. És ült és sírt. Én meg mondom magamban ezt nem hiszem el, hogy ezzel kell tökölnünk, amikor én meg válok. Haló! Haladjunk már, hagyjuk fontosabb dolgokra az időt. Aztán csak nem hagyta abba. Hogy az a cica bújt oda mindig hozzá mikor kisebb volt és a szomszéd szobában ment az anyja és aktuális párja között a balhé. A vele egy szobában lakó testvére sem vígasztalta, csak azt hajtogatta, hogy az ő igazi apja nem is az, aki felnevelte őket, mert a valódi apja lelépett, és amúgy is miatta van minden, ami rossz. Ő meg csak simogatta dédelgette közben a cicáját, aki legalább dorombolt neki. Végre kussba maradtam belül és engedtem, hogy a házi kedvencek sztorijai árasszák el a pici helységet, ahol havonta egyszer ott ültünk reggeltől estig. Nekem is jött elő az emlék, de nem osztottam meg, mert annyira fájt, még tizen év távlatából is az egykori dalmata kutyám elhanyagolása. Máig mar a bűntudat és az a rohadt érzés, hogy már nem tehetek semmit. Nem lehet visszacsinálni. Ő nem úgy ment el, mint Orki, nem szeretve, nem közöttünk, egy nyűg volt szegény, akinek inkább hátat fordítottam, minthogy kerestem volna egy mindenkinek elfogadható megoldást a tartására. Szörnyű érzés. Borzalom.

Annyit tudtam, hogy még egyszer nem követem el azt a hibát és nem is követtem el. Orki meghalt, de nincs lelkiismeret furdalásom vele szemben. Jó gazdája voltam.

Nem titok, hogy Orki gyerekpótlónak került hozzánk és a terv bevált mert így vagy úgy, de a kislányunk is beköltözött hozzánk hamarosan a kutya érkezése után.

Minden nap, (minden nap!) vittem Orkit sétálni hosszú évekig, pedig kertes házban lakunk, és az egész kertet használhatta. Gyönyörűen jött a babakocsi mellett. Kutyaiskola, kutyakabát, kutyatérdműtét, kutyabarátok elmentve a telefonba, minden ami kell. (Bár ha ráadtam a vízálló kabátját nem mozdult meg amíg le nem vettem róla. Próbálkoztam egy párszor az ő érdekében, hogy ne fagyjon ketté a mínusz húszban. Volt, hogy ráadtam egy hideg téli estén a kabátot, ott hagytam, majd 20 perc múlva visszamentem és a kutya ugyanott volt, állt mereven a háza mellett, meg se moccant. Miután levettem róla a csini zöld zekéjét, iszkolt is be a házába.)

Igen, Orki mocskos volt, ahogy nemrég még viccesen írtam róla, és sokat zavart bennünket, mert vagy engem kent össze taknyos orrával, vagy a gyerekek arcába rázta a takonnyal kevert nyálát, büdös eregetéseiről meg nem is írok, mert mégiscsak egy halott emlékére készült ez az írás. Ahogy jöttek a gyerekek, Orkival nem foglalkoztunk már annyit, de ez így volt kerek. Családtagnak soroltuk és az ő érdekeit is figyelembe vettük egy-egy kert átalakításnál, utazásnál, családi programnál.

Halála előtti estén elbúcsúzott tőlünk és ki is mondtam az utolsó éjszaka, hogy Orki már annyira fáradt mostanában, és boxerekhez képest már van olyan öreg, hogy akár meg is halhatna.

Reggel én találtam meg a háza mellett hűsölt, úgy aludt el, örökre. Épp gyerek koncertre indultunk Némóval. Fuldokolva sírtam a kocsiban és kiabálva vertem a kocsi plafonját, hogy nem, nem soha nem lesz több kutyám, mert ezt a fájdalmat én nem akarom többé. Majd csordogáló könnyekkel hallgattam az Átkelt a csiga, csiga biga, az úton, Tompeti örök slágerét.

Mire hazaértünk, Attila kiásta neki a sírját, eltemettük a labdájával együtt.

Van egy-két dolog, amit bánok, és másként kellett volna csinálni, de azokat elengedem, összességében tudom, hogy jó élete volt nálunk és ez a fontos. Borzasztó felszabadító érzés, hogy ezzel a tudattal gondolok Orkira.

Jövő hétre iszonyat meleget mondanak. Remélem lesz alkalmam kifeküdni valamelyik este a kertbe és megkeresni Orkit az égbolton. Ha van kutya paradicsom, biztos, hogy össze koszostaknyosnyálazott már mindent. Majd megszokják.

Ég veled Orkika!