Két téma, melyek már hetek óta ott vannak a fejemben, kavarognak, ahogy már az lenni szokott. Én meg várok türelmesen nyitott szemmel fekve az ágyban, hogy mindkettő kinője magát, kikerekedjenek mint a kisgömböc a padláson, majd önálló életet kezdjenek élni, és mire én felhajtom a laptop tetejét úgy kapkodják be a billentyűzetet, mint az egyre dagadó kis éhenkórászok az embereket az utcán. De nem. Ez a kettő, egymástól teljesen független gondolat gömböc nem akar elszakadni egymástól, és ragaszkodik hozzá, hogy egy postban jelenjen meg, még akkor is ha egyáltalán nem illenek össze. Én meg engedek nekik (pedig egyre nagyobb warrior ((harcos)) vagyok), és leírom most egy bejegyzésben őket. Maximum teszek egy nagy bekezdés szünetet közéjük.
- rész
Az első téma a szaros medence, amiről már korábban írtam. Terveztem annak idején ugyanis, hogy nyár végére kimászok belőle és a partján kortyolgatom a cukormázba áztatott meggyel díszített koktélomat. Ez nem jön össze, nem lesz teljes az öröm nyár végére, mert nem lesz vége a kezeléseknek, sőt ha valami vad és egyben romantikus képet szeretnék ide azt is mondhatnám most csapunk igazán a lovak közé és folytatjuk a vágtát.
Tudom tudom, Réka (onkopszichológus) erre kábé azt mondaná, hogy ne szaros medencézzek meg vadromantikus ló vágtázzak itt, hanem menjek haza és éljem normálisan az életem. Rákos vagyok. Pont. Nem jó, de ez van. Nézzük máshogy! Ő mindig tudja máshogy nézetni a dolgokat, nyilván úgy, hogy az jó legyen, vagy legalábbis őszintén elfogadható, tudjak vele élni, akár még boldogan is. Ugyanis jól csinálom a dolgokat, fizikailag és lelkileg is. Kihozom a maxot. (Ehhez azért a támogató családomnak elég sok köze van, ami nem csak egy külön bejegyzést de egy külön blogot is elbírna.) Nem vagyok rosszul, sőt alig vagyok fáradt, hat a szer, és ha legjobban halad minden akkor tumor mentes is lehetek még az életben. Ne sopánkodjak itt. Ha az kell, hát akár 20 évig tartsam a karom 3 hetente hosszú órákon keresztül az onkológián hogy folyjon bele a cucc, azalatt például remekül lehet gyógyító képeket vésni az agyamba, ha meg jól vagyok kavargassam otthon nagy bőszen a vasárnapi ebédet (tudván tudva, hogy minimális eséllyel fog enni belőle akármelyik gyerek is), közben lelkiismeret furdalás nélkül rázzam le lábamról a rámcsimpaszkodó gyerekeket majd szabad perceimben élvezzem a teraszt. Azt is amikor készül, azt is amikor kész van. Azt is amikor mocskos, azt is amikor tiszta.
Ez az! Megvan az összekötő a másik, teljesen független, de mégis ebben a bejegyzésbe kérezkedő résszel. A terasz! Ugyanis kész van!
Ez a nagy bekezdéses szünet helye a másik téma előtt.
2. rész
Mire tanított a terasz.
- Nemcsak arra, hogy ha valamit akarunk, akkor csinálni kell és voila ott lesz. Legalábbis sokkal nagyobb valószínűségel lesz ott, mintha nem is csinálnánk. Exponenciálisan nagyobb az esély a sikerre, ha megpróbálod, mintha el se kezdenéd, mondja kedves uram gyakorta.
- Nem csak arra, hogy mennyire édes, mikor egy álom megvalósul. Jajj, nagyon édes!
- Még fontosabb, nem attól édes, mert sokat vártunk rá (mert mondjuk halogattam, vagy féltem belevégni), vagy mert sokba került. És itt jön a lényeg. Nekem legalábbis a nagy következtetés.
- Szóval arra is megtanított, hogy vágyaimat, álmaimat vegyem komolyan, tiszteljem, és ne elhessegessem ilyen olyan indokokkal, hanem valósítsam meg, amilyen gyorsan csak lehet vagy akarom. Mert az álmok megvalósításához (élet)erő kell, ha meg elértem és megvan (élet)erőt ad. Ez elég frankó kör, nem?! Nekem meg most extra módon szükségem van (élet)erőre!
Nyilván itt elérhető, racionális dolgokról beszélek. Például egy teraszról.
Kész. Szép. Jó. Imádom! Folyamatosan használjuk. Most is, itt pötyögök kinn. Nagyobb lett a ház. Kicsit elhúzódott a projekt, a nyár beőszült, de ki mondta, hogy a terasz csak nyáron terasz?
UI: Amúgy ősszel még jobb kinn ülni a teraszon, mert nincs 50 fok a tető alatt. Télire meg egy kültéri melegítő kezd befigyelni a jófogásról.
