Amikor 2020 tavaszán beütött a koronavírus és új volt még a karantén fogalma, a kollektív kínok közepette nekem volt szerencsém mennyországról írni. Letettem én akkor mindent, íjat, páncélt, lószerszámot, okosságot és két évszakon át csak néztem milyen a létezés. Kezdtem jobban megérteni mi az a jelenlét, elkezdtem hidegzuhanyozni és figyeltem az elmém hol háborgó, hol csendes tengerét. Közérthetőbb nyelven fél év alkotói szabadságra mentem, bár az alkotás is kimerült a favágásban, falfestésben és az óvodás gyermek körüli kellemesen fárasztó, kreatív létfenntartásban.

Aztán jött az ősz és az évszakváltás már töményebbre sikerült. Az ovi- és suli kezdés mellett el kellett fogadnom, hogy a koronavírus hullámzik még egy darabig és mivel megcsókolta a korábbi kenyéradó vállalkozásomat, annak ölbe tett kézzel nem várhatom tovább a feltámadását. Így elkezdtek a pénzteremtés körül forogni a napjaim.

Jött az ismerős kérdés: vajon hogyan tudom újra felfedezni mindazt, amit már lassan 10 éve művelek? Olyan kreatív, immár kovid-álló vállalkozási ötlettel előállni, ami minden résztvevőt – közönséget és benne dolgozókat is – gazdagít, közben a matekot kitalálni, nulláról kezdeni, kereteket megrajzolni és a burnout helyett gyermeki rajongással nézni az üres vásznat …

… és szembesültem vele, hogy se burnout, se rajongás – ezennel egyszerűen most nem akarom ismételni önmagam. Nem tudtam még mi lesz, de a belső hang azt üzente, hogy ez most nem az ismétlés ideje: új terepre kell mennem. És ez izgalmas. Ebben a belső hangban bízni egyébként kalandos műfaj, el is vitt már sok érdekes helyre és változatlanul szeretek hallgatni rá (még ha sokszor frászt is hoz a környezetemre, bár ez inkább mellékhatás és nem cél).

Miközben letisztult, hogy ismételni nem akarok, az azért nagy kérdés maradt, hogy akkor: Mit is akarok valójában? Ja, arról gőzöm sincs! Okés, de akkor kicsit pontosabban, mi is az, amit nem akarok?

  • Azt tudom, hogy kipróbáltam 10 év alatt, milyen skálázható terméket / szolgáltatást legyártani, kis csapattal, nagy csapattal, befektetővel, befektető nélkül – ezeket a köröket el lehet kezdeni elölről, de már ismerem az utat és most másra van szükségem. Nem a kiégés vagy unalom miatt, hanem a rajzolódó minta miatt: elvett már az élet annyi mindent tőlem, nem hiszem, hogy újrakezdésből vagy állhatatos kitartásból akar leckéztetni újra. Ezektől nem koccan össze a térdem, van valami más, amit nem hallottam meg eddig.
  • Azt is tudom, hogy a kreatív énemnek ott lehetne tálcán az online tartalomgyártásra épülő, creator economy-nak nevezett ígéret földje (írás / audio / video gyártás). Nem biztos, hogy nekem való, de most még vonzó. Ezt viszont úgy érzem erőből nyomni végképp nem lehet, azaz nyomatni bármit lehet, de akkor trendek mentén, tematikusan, keresőszavakra lőve, előre gondolkodósan. És épp ez az, ami most nem megy. Legalábbis én ha egyszer ezt a műfajt csinálnám, akkor úgy csinálnám, ahogy itt és most. Tökéletlenséget, tanulási pontokat, önmagamat vállalva, organikusan a saját hangomat keresve és egyszer megtalálva, aztán abban megerősödve. Ez viszont hosszú folyamat, amit végig kell járni. Kívülről akárhogy is tűnik, bőven van még mit leküzdenie a csigaházhoz szokott, inkább befelé beszélgető lelkemnek. Amíg ez a lomha transzformáció zajlik, addig marad a házi creator economy, azaz írok, olvasok, tanulok – amiből néha ki is hallatszik valamennyi.
  • Aztán azt is tudom még, hogy a fentieket kizárva marad a freelancing. A szabadlándzsás földművelés, ahogy belül hívom. Közérthetően szabadúszás, amiben a kérdés újra megkerülhetetlen: okés, de mit csináljak? Ha választok egy témát, ugyanott kötök ki: önkéntelenül elkezdek karriert és nagy terveket faragni belőle. Valamilyen szakértővé kiáltom ki magam, jó előre. Nem akarom. Bele lehet ebbe őrülni! 

Összefoglalva az őrületet, az azért kirajzolódott, hogy az akarás, a vágyás, a tervezés, az előretudás most valahogy nem megy. Ebből a patthelyzetből pedig két gondolati szál mozdított ki:

Sejt vagyok

Az egyik, hogy az elmúlt időkben egyre többször körbevesz a vezetettség érzése, főleg mióta az égiek felé is jobban tudom hangolni az antennáimat. Ezzel együtt, ennek kiterjesztéseként egyre jobban foglalkoztat az is, hogy a nagy egészre (univerzum, őskáosz, nagy rendező, isten – megfelelő rész aláhúzandó) úgy tekintsek, mint egy nagy élő entitásra, ami nélkülem is tökéletesen tudja mit csinál.

Én az egészben maximum egy sejt vagyok, már ha kell definíció egyáltalán ebben a zavarba ejtő végtelenségben, ami ráadásul az anyagon túl uralkodó erőkkel együtt még nagyobb és felfoghatatlan komplexitású (a linkelt zoom-olható képen csak 10 millió csillag látható a galaxisunk 400 milliárd csillagából).

Ha pedig a sejt analógiát viszem tovább, akkor a fizikai helyem meghatározza, hogy mely szövetet építem, szolgálom és nem nekem kell törnöm a fejem, hogy pontosan mivel. Majd szól a szervezet, hogy hol van igény és én oda csoportosítom a teremtő figyelmem.

Mire van szükségem?

A másik gondolat, ami kimozdított, hogy a sejt nem élhet elszigetelten, állandó tranzakcióban kell lennie a környezetével, hogy egészségesen létezni tudjon. Adnom is kell és el is kell vennem.

Az, hogy mit szeretnék elvenni egy érdekes kérdés, viszont emberként megvan az a – mélyen belegondolva fantasztikus – tulajdonságunk, hogy meg tudjuk fogalmazni mire van szükségünk. Amiből egy egész külön írás is kanyarítható, az öngondoskodás egy szép téma, ami mindig az adott helyzethez igazodva kirajzolja a kereteket, melyek mellett fenntarthatóan tudok létezni (legyen az mentális, pénzügyi, szívügyi, testi, lelki keret).

Majd lehet csokorba ezeket is, egyelőre csak megköszönöm, hogy téli küzdelmeim elején Ádám rám dobta a bölcs tippjét: “Lenne kedved egy darabig inkább azon meditálni, hogy mire van szükséged és nem azon, hogy mi a küldetésed?”

Aztán a fenti gondolatok mentén, szépen lassan megfogalmazódott, hogy lehet nem véletlenül gyakoroltatta velem az élet a megadást annyiszor. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a vezetettségre még többet bíznék és most feltenném inkább a kezem? Rábíznám magam a körülöttem lévő intelligens káoszra? Kegyelemre? Gondviselésre? A fegyelmemet (szabad akaratomat) pedig közben nem arra használnám, hogy mit teremtsek, hanem arra, hogy az én igényeim teljesüljenek?

Másképp fogalmazva: mi lenne, ha az élet körforgására nagy tervek nélkül  csatlakoznék vissza? Ezeket a gondolatokat követve, éreztem, hogy valami olyasmi adok-kapok-nak akarok a részévé válni, ami a természetben is jelen van. Ahol egyenlőtlenül ugyan, de minden lény kiveszi a részét: a hangyáktól a fákig, állandó tranzakcióban minden ad és minden elvesz.

Mivel számomra az “elvesz” úgyis mindig nehezen ment, ez még egy lapáttal tett az indokok tetejére: itt volt az ideje, hogy gyakorlatozzak vele. Eddig bebújtam munkahelyek, főnökök, társas vállalkozások árnyékába, ahol valaki mindig megoldotta nekem az elvesz problémát – nekem csak egyszer kellett ügyeskedni, amikor bértárgyalásra került sor egy-egy meló elején. A többi intéződött.

Most viszont úgy döntöttem, hogy beleengedem magam az élet áramlásába, figyelek minden apró inputot magam körül és a nagy ötletek, nagy vágyak, nagy tervek helyett inkább arra figyelek: vajon mit akar általam, rajtam keresztül az élet megteremteni, megoldani?

Jól nevelt introvertáltként nem hangoztattam én ezt senkinek, csak elkezdtem figyelni és jegyzetelni. Mivel nem barlangban éltem az elmúlt 38 évben, azért szoktak megkeresni ismerősök és meglepettem tapasztaltam, hogy a lehetőségek reklám nélkül is csak úgy elkezdtek röpködni a levegőben. Voltak ebben egészen komolytalan kis kérések és nagy ötletek is, online-offline megoldandók és mindegyik az Atti-mi-van-veled jellegű beszélgetésekből bontakoztak ki.

Én pedig, magamon érezve egy fehér köpenyt és tudós szemüveget, mosolyogva játszottam a megfigyelőt. Egyik lehetőségre sem mondtam hirtelen igent, inkább elkezdtem az inputokat gyűjteni egy vödörbe. A legapróbbakat is. És figyeltem melyik milyen érzést vált ki belőlem, melyik milyen kapcsolatban áll a saját igényeimmel, hol érzek annyi erőt a nyújtott értékben, hogy cserébe én is kapjak valamit.

Ebben a megfigyelős szakaszban máris utolért a hangya-létezés öröme, ugyanis azt tapasztaltam, hogy amit naponta megeszek a hűtőből, tényleg vissza is tudom kérni az engem körbevevő mindenségtől, csak engednem kell, hogy az áramlás elinduljon. “Gyorsan” gatyába ráztam hát a kötelező gazdasági kereteket, felélesztettem a könyvkiadás során létrehozott cégünket és belevágtam a szabadlándzsás földművelésbe.

[ Erről a gatyába rázásról már egy jóval kellemetlenebb, anyázósabb posztot tudnék írni, visszautalva a mennyország vs. pokol analógiára, szembesítve magunkat azokkal az eszeveszett rendszerekkel, amit mi emberek teremtünk – de most ezzel nem árnyalom a képet. Egyszer majd lehet kiengedem magamból a “Bármilyen ügyintézés pokla, avagy rohadjon el minden űrlap és magázva burjánzó hivatalos levél” c. írást, ami egy jó ugródeszka az azt követő konstruktívabb feldolgozás felé – most viszont legyen elég a képzelt cím mézes-mázos rejtett üzenete. ]

Szóval, miután megszülettek a gazdasági keretek és lecsillapodtam az előző bekezdés indulataiból, visszaengedhettem magam az áramlásba. Nem ésszel, hanem intuitív módon, megérzésből kezdtem el igent mondani a növekvő listából egyes elemekre. Nem karrierépítés, nem eladható tudásra hajtás, nem piackutatáson alapuló okos döntés, nem konzisztencia volt a cél, hanem … sarkítva fogalmazva: nem is volt igazi cél. Csak az engedés.

A gondviselésnek átengedtem, hogy potyogtassa be az igényeket az ablakon egy képzeletbeli kosárba. A lelkem bölcsességére pedig azt bíztam, hogy válassza ki a kosárból mindenkor azt, amivel legjobban érzi magát (vagy épp legtöbbet tanulhat) az adok-kapok játékban.

Ezek mentén, 2020 ősz óta volt már amikor szakfordítást vállaltam el, volt amikor tolmácsolást, bélyegző gyártást, volt amikor nyomdai előkészítést, volt amikor honlap tervezést, online rendelős felület gyártását, céges arculatot … vegyes a kínálat. De azt vettem észre, hogy ha elengedek minden előítéletet, amit a világ rám programozott és csak engedem az életet történni velem, akkor a bizonytalanság, mint szorongási forrás teljesen el tud illanni.

Mindez, idáig persze csak az anyagi bizonytalanságról szólt, de tudom, hogy a megélhetés csak a jéghegy csúcsa. Úgy érzem az igazi bizonytalanság (pontosabban a biztonságérzet hiánya) a lelkünk mélyén van eltemetve, mely ugyancsak külön önálló írást érdemel, sőt, könyvet – lehet meg is írom gyorsan. Azon sem csodálkozom, ha a fenti gondolatok esze-mentnek tűnnek, ugyanakkor érződik, hogy a bizonytalanság az egész Föld népét nyomasztja és slágertémaként marad is még velünk egy darabig, nem csak a koronavírus miatt. Szerintem megéri dolgozni vele.

Én legalábbis most hálás vagyok, hogy egyéni szinten így gyakorlatozhatok a létezés természetéből fakadó bizonytalansággal. Barátságot kötni vele és közben persze nem elmenni a felelőtlen zuhanórepülés irányába egy nagyon gyümölcsöző folyamat. Valahol azt is remélem tőle, bár ez megint az elme tervszerű ügyeskedése: hogy nyitottabbá, rugalmasabbá tesz az élet változásaira és átölel két végletet is: a kigyakorolt cserebere nagyobb krízis is esetén is hasznos (ne adja az ég!), de varázslatosan virágzó körülmények között elvihet olyan helyekre is, ahova eredetileg tervezéssel szerettem volna eljutni.

Nem tudom mi lesz, de remélem folytatom még!

Optimista módon bele is írom a címbe: első rész.