A tudatosan megteremtett flow létezés kutatása régóta átszövi az életem.

Nemrég összeszedtem, hogy hogyan érintkeztem a flow-val eddig és kiemeltem, hogy az éber állapotba kihozott meditatív létezés (és az ezzel járó életfogytig tartó lelki tisztulás) hogyan és miért segíti számomra a flow állapot tartós megtapasztalását.

Ahogyan dolgozott bennem a fenti írás, felszínre jött még egy fontos aspektusa a tudatosan elért flow-nak: ami nem más, mint két egymásnak feszülő ellentétes fogalom, a kontrol és az engedés egyensúlyának megtalálása.

A kontrol és engedés szavakra sok szinonima használható. Ahhoz, hogy maradjon a szabadság édes és a történet őszinte, elmesélem nektek az én intuitív szókincsemmel, hogy melyikkel hogyan ismerkedtem meg közelebbről. Először is jöjjön a kontrol, azaz a fegyelem.

Önmegvalósítás, fegyelemmel

“A kemény munka meghozza a gyümölcsét.”
“Kellő kitartással bármilyen cél elérhető.”
“Ne add fel az álmaidat.”

Az ehhez hasonló motivációs mondatok sokunkat utolérnek, a címlapokról ömlenek az inspiráló sikersztorik és bizony én is megettem őket nagykanállal, amikor 28 évesen elhatároztam, hogy kezembe veszem a sorsomat. Meguntam a műszálas szőnyeget, felmondtam a nagy cégnél, elkezdtem a kis céget, aztán csináltam belőle nagy céget – visszatekintve egyszerre komikus és komoly, ahogyan körbeforgattam a szerencsekereket.

Ebben az időben úgy mentem előre, mint aki eszelős. Mentem én egészen a világ végére és vissza, hogy megtaláljam magamat. Felütöttem a nagy könyvet az Önmegvalósítás c. fejezetnél, megindultam csillogó szemmel, összeszorított fogakkal és út közben bukdácsoltam, estem, keltem, edződtem, korábban hihetetlennek tűnő célokat elérve – vállalkoztam.

Hittem benne, hogy ha vasból van az akarat, akkor el tudok érni bármit.

Egészen addig, amíg az élet párszor megkopogtatta a vállam hátulról. Hátranéztem, ő csak kedvesen mosolygott és mire visszanéztem előre, minden romokban hevert. Több ízben volt alkalmam megtapasztalni, hogy a nagy rendezőt játszani milyen oktondi dolog. Hiszen a forgatókönyvet az élet írja, a darabot az élet rendezi és visszatekintve szinte komikus maga a kérdés: hogyan gondolhattam azt, hogy a mindenség az én akaratom köré fog hajolni?

Természetesen sok szép hozadéka volt még így is az álomkergetésemnek: megismerkedhettem a teremtő erőmmel, a határaimmal, az emberi viselkedés széles spektrumával és ki tudja még mi mindennel.

De mégis tudatlan voltam. A tudatlanság meg persze végtelen, de olyasmi ez, mint a hagyma héjai – pár réteget mégiscsak le lehet belőle hámozni földi életünk során. Na, nekem egy jó húsos réteget jelentett az a pont, amikor Kata betegsége végén feltettem a kezem és azt mondtam:

Elég a fegyelemből: Megadom magam!

A vállalkozás és önmegvalósítás után ugyanis a családi gyógyulásra is alkalmazni igyekeztem a teljesítménysport analógiát de eljött az a pont, amikor teljes gőzzel nekiütköztem egy akkor még ürességnek nevezett zátonynak … és az élet végül megmutatta számomra mit is jelent a megadás valójában.

Feltettem a kezem, éreztem, hogy földi erőm határán vagyok. Ekkor történt, hogy kegyelmet kaptam az égiektől és a családi tragédia mellett, azaz ellenére következett számomra a váratlan transzformáció, a mennyország kegyes megtapasztalása, aminek az írásba foglalásához két évig kerestem a kellő méltóságot.

Több tanításban szerepel ez a szép szó, a “surrender”, ami megadást jelent. Olyasmi megadást, amikor felajánlod magad, teljes lényed és életed magasabb erőknek, a természetnek, az ősanyagnak, a mindenségnek, az univerzumnak, magának Istennek ha úgy tetszik.

Számomra a halál közelsége és Kata bölcsessége hozta meg az igazi tanítást minderről: a zsigeri szintig hatoló megadás megtapasztalását és az alázat gyakorlását. Eljutottam oda, hogy ezen túl nem ismételhetem a múltat, nem játszhatom tovább kifele a hőst, nem akarhatom újra a rendezői széket. Nem akarok újra lobogó szuperhős köpenyt, nem akarom kontrollálni a valóságot magam körül.

Ez egy nagyon nehéz transzformáció volt. Keservesen hosszú felvezetővel és a végén egy belső újjászületéssel. Az “Ember tervez, Isten végez” mondás képletesen rám lett tetoválva – mégpedig úgy, hogy mostmár nem csak értettem, hanem teljes lényemmel éreztem is mit jelent.

Mi van a megadás után?

Kérdés, hogy mi történik a surrender után? Mi van egy ilyen teljes megadás élmény után?

Semmittevés? Vegetáció? Káosz? Hegytetőn fényevés?

Én csak azt tudom biztosan, hogy nekem nem ezek következtek.

Nekem a színpad be volt rendezve arra, hogy a hegytetőről le kell jönnöm, gyermekeknek enni kell adnom, egyesítenem kell a tapasztalataimat és folytatnom kell tovább mindent, úgy ahogy addig.

A vágyaimról és emberi mivoltomról nem kell lemondanom. A gyógyulási törekvéseimről és a flow élmények (=földi mennyország) felé hajtó belső hangról nem kell lemondanom.

De ezennel már tudnom kell, hogy felülről nem én mozgatom a szálakat és ha ezt néha napján mégis elhiszem, csak magamnak okozok vele frusztrációt.

Tudnom kell, hogy nem vagyunk magunkra hagyva itt a Földön a szenvedésünkkel, azzal a szenvedésünkkel, amit egyébként nagyrészt mi magunk okozunk a tudatlanságunkkal.

Tudnom kell, hogy az engem tartalmazó és létrehozó intelligens rendszer az emberi elmém számára felfoghatatlanul komplex és hasztalan ellenállni a benne működő erőknek.

Tudnom kell, hogy akár fájdalom, akár öröm következik, akár születés, akár halál, nekem engednem kell működni a nagy egészet ellenállás nélkül úgy, hogy mindeközben a tétlenség helyett az önzetlenre csiszolt vágyaim mentén fegyelmezetten el is tudom végezni az életfeladataimat.

Tudnom kell fegyelmezetten és bölcsen megrajzolni a saját kereteimet úgy, hogy ez a keret adjon elegendő teret az intuícióra, a jelenlétre, a pillanatokból kiolvasott és kapkodás nélküli szeretet-tettekre.

Egy igazi művészet megtanulni a fegyelem és engedés erőit úgy szintetizálni, hogy a tétlenség és a túlhajszolás között félúton, élvezettel megtaláljuk a hangunkat a teremtés szimfóniájában.